Madách Imre: Nyári nap, téli éj
Nyugszik Andor, hűvös bükk alatt,
S elmerengve színes lombon által
Nézi a játszó sugárokat,
Jőnek fürge, kisded szellemek,
Hall zenét, hall suttogást a lombban
S táncot lát, melyben keringenek.
Itt szivárványt sző a gyep felett,
Mosolyogva búv ez a sürűbe,
Mert a másik pajkos cselt vetett.
Szállnak által a légtengeren,
Itt a napsugár fényes szalagján
Lejtnek fel-le, fürgén, sebesen.
Mossa keblét pici kis leány,
Csipkés pókháló törűlközője,
És ruhája tarka lepkeszárny.
Pajkos szellem a lombok mögűl,
És előbb mintsem fölkészülhetne
Már forróan öleli körűl.
Fésülködnek tündér alakok,
S ékül kapkodják a gyöngyöt, melyet
Partra szórnak a zúgó habok.
Csalogatják a kis gerlicét,
És kacagják, hogyha jön s párjáért
Hasztalan, hiában nézdel szét.
S ugatással ismét elverik,
Majd az elfogott méh kis lábáról
A mézet rabolva eleszik.
Is, tipegve lépdesvén körűl,
Majd repülve donganak fölötte,
Vidám kedvvel, ernyedetlenűl.
Súgnak néki szép tündérdanát,
Majd virágnak szirmával csiklandják,
Majd csókdossák forró homlokát.
Lát Andor száz bájos alakot,
Rosszul óvott hókebelnek halmát
És ki tudja mit nem láthatott ?
Hasztalan, mind elsikamlanak,
Míg pajzán cirógatásaikkal
Vissza-vissza térnek újolag.
S kedvesének nyugszik kebelén.
Hő csókkal hajol ez homlokára,
S napsugár reng a bükk tetején.
Andor ismét ott a bükk alatt,
Vándorbot van reszkető kezében,
Elméjében száz bús gondolat.
Eltördelve hull alá az ág,
Ordít a vad, fú, üvölt, szól a kürt
S fent a légben hajtnak a kutyák.
S hallik sírás, fájó, reszketeg,
A fák sudarán vonulnak végig
Mint szél, születetlen gyermekek.
Légi úton a boszorka száll,
S merre elmegy a farkas vonít rá
S a bagoly odván huhogva vár.
E vadonba rezgő szárnyon jő;
Megszűn a vész, s a halál csillagja
A halvány hold kél, mint gyászos nő.
S fest reá száz rémes alakot,
Száz kisértet reng fehér palástján,
Melyet a sötét éjre adott.
Sírok nyiladoznak mindenütt,
És kilép, ki tegnap ment aludni,
És ki ezredévig ott feküdt.
Koponyáján leng még ritka haj,
Annak kígyó űl üres szemében,
Rothadó bűz ajkán a sohaj.
Daljok hörgés, táncuk csörtetés;
E tivornya a velőt fagyasztja
Andor csontjában, ki némán néz.
Új sír, rajta ifjú lányka űl,
Arca halvány, mellén vérző seb van,
Kebelére kisded gyermek dűl.
A nő reszket és Andorra néz,
Mig körűle kacagó rémkarból
Nyúl feléje száz velőtlen kéz.
Míg amaz táncsorba vonja őt;
Andor szíve mozdul, s védni indul
A felejtett régi szeretőt.
Eszmél, s ím kopár siron hever,
Téli éjjel, halvány holdvilágnál
Lelkének ezer rémeivel.