Madách Imre: Az angyal utja
Nézd körűl egy kissé a világot,
Hogy dicsérik-e kellően hatalmam
S mit lelsz többet, bút vagy boldogságot
És az égnek ajtaja kitárúl,
Gyors felhőn útjára tér a hírnök.
Lássuk, mit lát égi pályájárúl?
Ámbár veszteg, örökös mozgásban,
Ámbár egyenlő, egyhangú mindég,
Mégis mindég új minden habjában.
Száz rém űl ott, martalékra várva,
S minden kis csepp, száz kis teremtésnek
Mindensége és boldog világa.
A mély szörnye rémes agyarával,
És megérzi a kis csepp lakója,
S föltódúl mind háládó imával.
S a habok közt önhitten vitorláz,
És nem érzi Gábor angyal szárnyát,
Melyről harmatoz le égi áldás.
Fölzavarva bőg a tenger mélye,
A hajó inogva kezd recsegni,
Verve éles szirtek ellenébe.
Gábor angyal mosolyog feléjek;
A vész elhal, a hírnök tovább száll,
Büszke szárnyán útas fellegének.
Égbe meredeztek fel gulái;
Szolganép véres verejtékével
Önhitt gőgnek áldozott munkái.
Óriás faj épitette tán fel,
Síremléki a halált kacagva
Harcra keltek ezered évekkel.
Mert volt néki próbált harci népe,
És kegyelmet avagy átkot küldött,
Mint Isten, száz nemzetnek fejére.
Nevöket is régen elfeledték,
Palotáik, büszke síremlékik
Sárga porban, romban fekszenek rég."
Az oroszlán és a karcsu zerge
Látják őt és érzik, a pusztának
Ők, s a puszta nékik van teremtve.
Beduín is, vándor sátorában
S tisztább hálát küld föl Istenéhez,
Mint hajdanta kelt a palotában.
Harcra készen, vért vágyó szemekkel,
Lát megettök falvakat leégve,
És mezőt, mit harci mén tiport el.
"Szent ügyünk s győzelmet Istenünk ád."
Köztök áll az angyal s egy sereg sem
Érzi szárnya büszke csattogását.
Mond az angyal és búsan tovább száll,
Mígnem röptét csakhamar feltartja
Lomb árnyékban, csörgő kis forrásnál.
Hála ég a kór bajnok szemében.
Gábor áldást hint le és ez írrá
Lesz a sebben, üdv a lány szivében.
Szent myrtusnak kérkedő honába,
Hegyeket lát templomúl bevésve,
Egy-egy szikla az istenség szobra.
Dús oltárán ember, állat vérzik,
S hol van a nép, mely térdre boruljon ?
Hol van a pap, aki itt áldozik ?
Istennek nem tölt mindebben kedve,
Kígyó fészkel a templom boltjában,
Az oltárt meg vad haraszt felverte.
Mint kis fecskefészek, szűk gunyhó áll,
Dús kenyérfa árnyékozza azt be,
Méltóbb szentély a véres oltárnál.
Benne gyermek egy kutyát kötözget.
"Drága bajtárs, csak nyugton feküdjél,
Értem nyert sebed majd csak behegged."
E hű társ, ki éden kertéből már
Számüzött apánkat elkisérte
S oldalánál bú s szerencse közt jár.
Látja, Istent itten is dicsérik,
S romló művén dőre embereknek
Egyszerű szent íge magva érik.
Szürke égről halvány nap néz ott le,
Küzdve él csak minden, nincs virága
A mezőnek, a fának gyümölcse.
Más, mint éjszak fénye és hideg hó.
A jégmedve ott kushad magában,
Jégtáblával úsz a tengeri ló.
Felveretve a jég-ropogástól.
"Hogy vagytok ?" mond a hírnök hozzájok,
"Hála a nagy Istennek, igen jól.
Mondanak az állatok egy hanggal.
S Gábor angyal egy szirtnek tövében
Kis gunyhót fedez fel bámulattal.
Melegedni boldog kis családot;
Gyermek játszik, hölgyek sürgölődnek,
Nyugszik a férj, mert előbb halászott.
Elvonultan űl egy szerető pár.
Mindnyájok közt, mint mosolygó szellem,
A szegénység s megelégedés jár.
Míg eszébe jő, hogy égbe szálljon,
S nem kincset visz, csak nehány virágszált,
Jehovának amit bemutasson.