Madách Imre: Lót *
Istennek haragját hirdetem tinéktek,
A viharnak szárnyán jő már, jő a felhő,
És halál villáma a felhő kezének.
Erdőket forgat ki százados gyökéből,
Láng lehelletétől a tenger kiszárad,
S a puszták királya, az oroszlán eldől.
Így szól Lót próféta Sodoma népéhez,
Haj, de a magasból suttogott tanácsot
Csak gúnnyal fogadja és hitetlenűl ez.
Jehovának súlyos karja fekszik itten,
Elpusztúl e város, elvesz a hely is, hol
A próféta hangját gúnyolák merészen."
És egész világom veszni hagyjam-é itt,
Társnéim, virágim, a szülőknek sírját,
S gyermek éveimnek játékos vidékit?
Vesszen-e múltammal a jelen s jövendő,
Amin e kebel függ minden, s számüzésben,
Szívvilága nélkül mit tegyen hát a nő ?
Téged Isten szentelt eszközűl választott,
Prófétája Iettél, s hogy hirdesd az ígét,
Melyet a sors rád mért, tűrnöd kell a sorsot.
S a nőt átkarolva vonja el magával.
Küszöbön vannak már s még egyszer lezárja
Mindkettőt honérzet, rejtélyes pántjával.
Nem szól és kis házán, kis kertén körűlnéz,
Aztán összeborzad, s újra menni indúl,
Mintha mély álomból rázná föl erős kéz.
Mintha könyörögne, zengni kezd a fecske.
Távol a felhő zúg. "Menjünk, menjünk" ! mond Lót,
Vonszolván a nőt, ki mégis küzd remegve.
Halld a nép őrjöngő, elhaló sirását.
Lángtenger már minden, itt-ott egy torony még,
Mint sötét kisértet, tartja fel folyását."
Elvesz-é az is ? Hejh, Isten őt mért sujtja ?"
"Ahol esni kell a büszke palotának,
Ott a fecskefészek a sors áldozatja.
A fecskére nincs gond, az el van feledve.
Óh de jőjj, kövess nő, s hátra ne tekints, mert
Kebled e rettentő képtől megmeredne."
Hadd feledjék azt is, mint a fecskefészket,
Csak te élj és szenvedj, mint igaz próféta !"
Ezzel hátra fordult, s iszonytól kővé lett.