Madách Imre: Az utolsó itélet
A forrás elállott, s tó gyanánt penészlik,
A zajos tengernek nincsen már hulláma,
Fergetegje nincsen, símán, holtan fekszik.
A szél meg nem tölti a lógó vitorlát,
Döghalálos bűzt hord, mely egykor feszíté
A dalos madárnak eddig fürge szárnyát.
Moh s penész tenyészik hajdan dús határban;
A vén cser kifordul százados gyökéből,
A szirt összeporlik ereje-hagyottan.
Mint haragvó Isten bosszuló vesszője;
Kétségbesve néz rá a beroskadó föld
Végveszélye ellen daccal küzdő népe.
A barát utolsó tápját a baráttól,
Megtagadja szíve kedvesét az ifjú,
Messze, messze futván, űzve életvágytól.
A védetlen gyermek és erős oroszlán,
Reszkető tagokkal összebúj csomóba,
Megbékélve híven a közromlás napján.
Végig a világon száll tüzes pallossal
A halálnak lelke, és utána minden
Elpusztul, lehervad, összedűl és meghal.
S másodszor megnyíl az égnek ívezetje,
Trombiták harsognak s fénynek özönében
Száll le angyaloknak dicsőült serege.
S áldásos jobbján az angyalok megállnak,
Balján villámterhes barna fellegek közt
Leskelődik lelke a vak éjtszakának.
A sirok kiadnak minden martalékot,
Melyet ezredektől fukaron gyüjtöttek,
S ím az ős meglátja a késő utódot.
Gazdag és szegény közt nincsenek korlátok,
Elmult fejedelmek uralomvágyása,
Népek versengése, kisszerű viszályok.
Mártir arculattal híres fakir lép fel,
S szinte megdöbben, hogy szól hozzá harsány szó :
"Mielőtt tovább mégy, éltedet beszéld el."
A hitetlenek közt mint dúlt tüzzel vassal,
Mígnem elpusztultak álmüveltségökkel,
S győzelem egyesült a dicső félholddal.
Távol volt szivétől a föld hiusága,
Bőjt, sanyargatás közt élt hitvány,odúban,
Senyvedő testét csak daróccal takarva.
Szent harag gyulad ki s mond : "Hiú ember te,
Hitted-é, hogy szentelt célomat kivívni
Szükségem lehetne rád, gyarló eszközre ?
Nem hogy prófétámért az ember szenvedjen,
Mily önzőnek tart majd engem a föld népe.
Menj, menj el szememből, megszennyeztél engem."
Az egész kört, senki nem mer már kilépni,
Míg a sokaságból, hosszú úszó hajjal
Gábor angyal halvány bajadért idéz ki.
"Én nem hozhatok, hej, érdeműl erényt fel,
Könyörűletért esd hozzád sóhajtásom,
Lányodat magadtól, alkotóm, ne lökd el !
Bűnt nem művelék, csak áldásid élveztem,
S egyben teljesítém mindég hűn parancsod,
Sőt tán kelleténél jobban, hogy szerettem."
S mond : "Kelj fel leányom, gyönge minden ember,
Boldog, akit nem nyom tettek öntudatja,
Melyeket gazság szül és erényűl ád el.
Csak magad voltál úgy a földön elhagyott,
Hogyha élvezéd, mit én nyujték, örűlök.
És szeretni is jó, - de ez a te dolgod."
Vállán még bíbor van, önhittség szemében;
"Mondd el, - szól Jehova - mint éltél a földön ?"
"Képedet mindvégig méltóan viseltem.
Szent hatalmadon még csorbát ejtni vágya !"
"S hát te nem bitorlád-é az én hatalmam,
Gőgös lépteidre nevemet ruházva ?
Kebledben nemednek minden gyöngéjével,
Más az ég törvénye, mint földön tiétek,
Hol gyakorta a bűn, büntelent itél el."
Menj, menj, országomban ketten nem férünk el.
Szégyentől pirúlok, látva mint veszítik
Hitelem, kik földön kérkednek nevemmel !"
Katonás léptekkel büszkén a középre,
S előbb mint szólna, jól ismert hangot hall,
Jehova kiált rá : "Fel fiam, előre!
És értem halt meg, aki a jogért vérzett,
Az lerótta bünét, annak oldalamnál
Készitettem én már mindöröktől széket.
Kiknek hősi mellén csókom seb gyanánt ég."
És megáll szavában, mert jancsár és spáhi
Nem mozdul, mint hogyha valamit várna még.
A jancsár égben sem válhat meg lovától,
Hát futó csillaggá lesz az is; s a spáhi
Fél a hosszú béke kínos únalmától.
Szivárvány zászlókkal égiháborúkat
Ámde csak csínján, hogy fel ne forgassátok
A most épitendő új világgolyókat.
Vigadhattok ott benn addig is az égben,
Vigadok majd én is, hogyha harcotoknak
És dicsőségteknek menetét megértem."