Madách Imre: Karácsonykor
Karácsonykor
Zúgva nyargal a szél, hordja a havat,
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
Férj s nő átkarolva tartja magzatát,
Keblök melegével óvják gondosan,
S rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg,
Míg a férjnek ajki szólni kezdenek :
"Márma van karácsony szentelt ünnepe,
A nép megváltója márma születe;
Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.
Óh hatalmas Isten, hát miért, miért
Ontatál fiaddal értünk drága vért ?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
S a nép rab maradjon véges-végtelen ?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
Csak hogy életemet nyomorogjam át,
S amelyet kiküzdök, életem minek,
Hogy legyen igámat hordani kinek ?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
Egy kétségbeejtő örökös bilincs. -
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
És igába tart csak zsarnok akarat ?
Űgy még jő idő, mely újra törvényt tesz.
S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. -
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
Óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér." - -
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
Édes álomképet sző rájok keze,
S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.
S hogy ne verje őket zord valóság fel,
Lassan eltakarja őket hólepel. -
A várból öröm száll - zúg a téli szél -
A család helyén csak kis hódombot ér.
Mindenekre tiszta fénypalástot ad.
Egyiránt borít el bércet, völgyeket,
Tán az egyenlőség tart ma ünnepet.
Ünnep van valóban, ím a büszke vár
Dús világításnak özönében áll,
Fényes csarnokáról hangzik a zene,
S vad dombérozásnak hangja jön vele.
Vár alatt útfélen űl kolduscsalád,
Férj s nő átkarolva tartja magzatát,
Keblök melegével óvják gondosan,
S rájok elterítve egy rossz gúnya van.
Igy ülnek sokáig, némán, reszketeg,
Míg a férjnek ajki szólni kezdenek :
"Márma van karácsony szentelt ünnepe,
A nép megváltója márma születe;
Jó hogy ez egy emlék megmaradt reánk,
Mert feledtük volna, hogy megváltatánk.
Óh hatalmas Isten, hát miért, miért
Ontatál fiaddal értünk drága vért ?
Hogy dombérozásra több ünnep legyen,
S a nép rab maradjon véges-végtelen ?
Cél után fáradni, küzdeni dicső,
Elfeled minden bajt, aki célhoz jő,
Ah, de én mért hordom a szörnyű igát,
Csak hogy életemet nyomorogjam át,
S amelyet kiküzdök, életem minek,
Hogy legyen igámat hordani kinek ?
Rettentő körút ez, melynek vége nincs,
Egy kétségbeejtő örökös bilincs. -
Vagy nagy ég, megvolnánk váltva általad,
És igába tart csak zsarnok akarat ?
Űgy még jő idő, mely újra törvényt tesz.
S a megváltó újra gunyhó sarja lesz. -
Hátha e bíró még gyermekem lesz tán,
Óh, takard, takard nőm édes gondosan.
Jőjj, jőjj közelebb, így hajtsd reám fejed,
Hadd tomboljon a szél, rossz szűrünk felett,
Szálljon a hó, itten vad dühe nem ér." - -
S ím leszáll közéjük enyhadó tündér,
Édes álomképet sző rájok keze,
S boldogok mindhárman, férj, nő s gyermeke.
S hogy ne verje őket zord valóság fel,
Lassan eltakarja őket hólepel. -
A várból öröm száll - zúg a téli szél -
A család helyén csak kis hódombot ér.
