Madách Imre: Üstökös és csillag
S bár határt közöttük egyetlen folyó von,
Úgy különbözik e két ország egymástól,
Mint nyár a téltől, mint az éj a naptól.
Hervadhatlan ott az ifjuság virága,
Örökös tavasz van, hogy hozzája képest
Legbájosabb tavaszunk őszi borongó est.
Zengik el költőink a bámúló földnek.
Ami édes üdvként száll le olykor hozzánk
Kétes árnya annak, ami ott valóság.
Új gyönyör merűl fel ott minden gyönyörbűl.
Hej de mind e bűbáj elsápad szerényen,
Mint csillag, ha a nap tűnik fel az égen,
A tündérországnak legszebbik leánya.
Mért hát mégis oly bús, környezve gyönyörrel?
Fájó lelke abban örömet mért nem lel?
Mely a két országnak zúg közös határán,
Átnéz, át, epedve a kékellő partra,
Annak titkain függ lelke minden vágya,
Egy pillantást annak hallgató ködébe.
De nem tágul a köd örökös homálya,
Mert a szomszéd ország rémeknek hazája.
S kétes alakukkal újolag eltűnnek,
Nincsen ott tavasz, nincs a napnak sugára
A tűznek melegje, a földnek virága,
Nincs aki felköltse a megdermedt pusztán.
Hábor e vidéknek rettentő királya,
Vad, kietlen ő is, mint minő országa,
Tán ahhoz hasonlít leginkább alakban.
Most indult, hogy végig járja bé országát
Valamely vidéken nem talál-e csorbát;
Mint gyászos palást úgy húzódik utána
Száz alakja régen elsüllyedt világnak,
Száz ábrándos képe a rémek honának.
Léptöket nem hallod, léptök oly zajatlan.
Végre megnyugodnak a végső határon,
Zolna épen ott áll a tulsó vízparton.
Egymás örömére, egymásnak kínjára
Vonja őket titkos érzemény egymáshoz,
Háborhoz erő és szende báj Zolnához.
Míg midőn eszmélnek, egymásnál vannak már
S ott lebegnek síma tűkörén a víznek,
Rózsás fellegén a forró szerelemnek.
Addig szívárvány volt a folyónak árja,
Onnantól árnyékvíz habzott bús sötéten
Nedvesség nélkűl a végtelen mélységben.
Én nem törhetek bé édenek határán,
Adj egy csókot s tüstént nálam lesz az éden,
S nélküled hazád lesz a rémes sötétben."
Nem fognám elbírni szellemed hatalmát,
Elbukom galambként, mely naphoz repül fel,
Elvesztesz mint lepkét a tűznek hevével.
S áthajol Háborhoz csókkal égő ajkkal;
Csókja csak vihardús zúgó felhőt ére
S felsikojtva szédült a vész örvényébe. -
Mint járt országának legkedvesb lánya,
Megsajnálta bármi súlyos volt is bűne,
Felkölté és aztán számüzésbe küldte.
Mond, s addig hatalmam őrként lesz feletted."
Zolna ment, sírt bűnén, tudta, hogy hibázott,
Hej, de hogy felejtsen, ahhoz még sem bízott.
Ámde hogy megtudta Hábor, egyszeriben
Elhagyá országát s lett belőle szellő,
A rózsának kelyhén titkosan enyelgő.
Tündérek királya Zolnát szirtté tette;
Ámde a szellő is változott viharrá
És vad öleléssel a szirtet megrázá.
S Hábor visszhanggá vált, így is bírva őtet,
Majd ismét Zolnából lőn holdnak sugára
S Hábor újra ott volt mint az éjnek árnya.
És a szép Zolnából ragyogó csillag lett,
Hábor üstökössé vált az égi bolton,
Ott barangol végig végtelen határon.
Zolnának jöhetni kedves közelébe.
S hogyha már elfárad, messze bujdokol el,
Hol maga marad csak kínos szerelmével.
Hol éltet, hol súgárt többé nem találni;
S századok múltával hogyha eljön újra
Nézni ott van-é még egyetlen Zolnája,
A haragtól, mely ég Hábornak szemében,
Reszket Zolna is, de nem féltében reszket,
Csak mert tudja, bűnös, és mégsem felejthet.