Madách Imre: Jerikó rózsája
Állt tudós Zádornak büszke vára,
Borzadállyal láták karavánok
Aranyos tornyát ki a pusztára.
Szellemekkel van szövetkezése,
S a leány is kit magáénak vall,
Tündéreknek legszebbik testvére.
Édesb dalja, pirosabb rózsája
Mint miénk, mind ennél százszor szebb is
Volt a vén várúrnak barna lánya.
Az idők súlyától meggörbedve,
Ingó lépteit mankó gyanánt csak
A kedves lány, szép Dalár vezette.
És mosolyga csillagos szemével
Ifjodottan égni látszott arca
Kebelét erős szellem fogá el.
Néze az éj leplezett titkába,
Míg mellette őrangyalként állott,
Enyelegve játszott szende lánya.
Keleten már a hajnal derűle,
Kezdett már a harmat is peregni
S míg egy csillag hullt alá földünkre,
Vágyó karját széjjel terjesztette,
Mintha rég várt kedvesét ölelné.
"Nézd lányom - mond - csillagom most tűnt le."
Szólította édes lágy hangjával,
Atyja hidegen hanyatlott hátra,
Szellő játszott szétbomlott hajával. - -
S őrizetlen percét felhasználva
Odasuhant szelleme az éjnek
S eljegyzésűl lopva megcsókolta.
S elhalványult a világ előtte,
Őt is már csak az éj titka vonta,
S a rideg hold ábrándos szerelme.
Csillagokkal volt találkozása,
Fájó kéj rengette végig lelkét
Nézvén a merengő holdvilágba.
Elmerülten a magasba néze,
Pillantási a lányon tapadtak,
S pillantásiban ott ége lelke.
Hallgatag zenéje bús szívemnek,
Árjadó sugárod óh miért vonz,
S hogyha nem bírhatlak, mért szeretlek ?"
Hallván őtet így felel szavára :
"Óh ne vesztegesd reá szerelmed,
Meg nem ért a hold hideg sugára.
Benne egy menny s egy pokol küzdése;
Melyik győzzön az csupán tőled függ
Lelkem álma, sorsom istensége."
Dalnokára s nemet int fejével,
S a hold hideg mosolygással néz
A leányra halvány képével.
Gyöngy s gyémántnak gazdag halmazatja;
Mind tiéd, a nép porban hódoljon,
Csak szeress, szeress, kedves leányka !"
Éltemnek lehet sok édes perce,
Mindenről lemondok, életemnek
Vesszen el reménye és emléke.
Hagyjon el minden, mi örömet hoz,
Meg ne értsem szerelemnek hangját,
Csak emelj, hold, egy percre magadhoz."
Megrendűl, mint hogyha fájna néki,
Koszorút fon legszebb sugárából
S a lány halántékira keríti.
Mosolyogva int aztán Dalárnak,
S ennek égi kéjek mámorában
Érzeményi, vágyai elállnak.
Az éj lelkének dicsőn tárul fel;
Vonják, vonják őt ezüst sugárok
A magasba túlföldi erővel.
Megy mindég feljebb, mint tünde szellem,
Mígnem a toronynak végső csúcsán,
Áll már mint szobor fehér merően.
A királyfi borzalommal látja,
S őrjöngő szerelmének hangjával
Kétségbesve a nevét kiáltja.
Mely még élt, felébredett e hangra,
Végigreszketett egész valóján,
Elszédült, és a mélységbe hulla.
A királyfi ott virraszt mellette,
Arca halvány, míg a holdvilágnak
A sírormon ragyogóbb ezüstje.
A királyfi szét a néma sírnak,
Hasztalan von kardot vad haraggal,
Vágytársára a hold mosolyog csak.
Fel-felkúszik a torony ormára
S bájillatját holdvilágos éjjel
Leheli, - a Jerikó rózsája.
Bús szerelmét, mígnem csalogány lett,
S most is legkedvesebb virágánál
Holdas éjjel zeng legkeservesbet.