Madách Imre: Viharkirály
Mint órjás lángkéve éjszakfény virrasztja,
S fényében csillámló jéghegyek tövénél
A tengerek szörnye tagjait nyugasztja;
S a szűktápú Jávor szarvas már nem él meg,
Hol földet lakó hófelhőkön nem látott
Tárgyak ábrándos bús árnyakat tükröznek :
Nagy volt birodalma, nagy volt a hatalma,
Hej, de e nagyság mind, mind nem mérte még fel
Azt a sorsvégzést, mely árva lelkét nyomta.
Minden ami érzett, ami élt és lehelt,
Holtan roskadt össze vágyódó csókjától,
Amit meglepett és erővel megölelt.
Nagyravágynak adta a szívét egészen,
Bé nem érte többé földi országával,
Úrrá kivánt lenni, ott fenn is az égen.
Akinek előtte egy örök élet van,
Századok gördülnek, míg hágcsója készül
Egy lépés még s ott áll Isten országában.
Igy szól a királyhoz : "Mit bolygatják egymást,
Akik oly sokáig éltünk békességben,
Kössünk frigyet, kárát nem vallod majd meglásd.
"Nem, nem alkuszom, hadd bukjék egyikünk meg."
"Kell dicsőség ? válassz miljó csillagimból!"
"Nem, nem alkuszom, harc kell szomjú lelkemnek."
Szép Virár, mosolygó tündére a tájnak,
Őt adom mátkádúl, béke zálogképen,
Véle a megnyugvás élvezési járnak."
Szép Virár enyelgve lent áll lába mellett,
Felmosolyg kacéran a viharkirályra,
Ajka kéjt sugároz és szeme szerelmet.
A király, csókjáért megy, rohan a lánynak,
Még csak recsegést sem hall, amint nyomában
Százados művei szerte szétomolnak.
S szétterjeszti karját mátkaölelésre,
Szép Virár elsurran tünde álomképen
S ott mosolyg kacéran ismét messze tőle.
Az a sorsvégzés mely árva lelkét nyomja.
,,Mindegy - mond - kivivom őt vagy elenyészek
Örök életemnek és sorsnak dacára."
Zúgva megy nyomában a bájos Virárnak.
Mosolygva leng ez mindenütt előtte,
Véle kis virágok, hímespillék szállnak.
Énekes madárkák lesznek udvarlói,
S míg a bérc visszhangja válaszol dalukra,
A sík délibábja kéjöket lefesti.
Forró érzetének e szilaj gúnyára,
Megfeszíti minden erejét, előre
Nyargal. "Most megvagy hát !" mond, de mind hiába.
Földbe rejtezének a félénk virágok,
A tündér távolról mosolyog rá ismét,
Hull, hull a falomb is és szalad utánok.
Ámde az zokog, sír, hogy saját bújára
Ismer a király s mond : "Téged nem bántlak, bár
Véle vígadtál, mert vélem sírsz utána."
S mint halvány kísértet a légben tévedez.
Nem bánthatja azt sem, szomorú ködfátyol
Oly jól áll kesergő, szerető szivéhez.
Mély gyásszal csordultig megtelett szivének ?
Itt egy fiatal fát, szárnyszegett madárkát,
Ott meg egy elkésett kis virágot öl meg.
Messze, messze földről tompa zokogást hall,
Társai siratják a madárt, virágot,
És a fiatal fát részvét harmatával.
S általam mindennek meg kell mégis halni ?
Nékem kell csak élni végtelen örökké.
Hej pedig utánam nem könnyezne senki.
Örökös dicsőség volt szerelmed bére
Állj meg, állj egy percre, adj egyetlen csókot !"
A tündér pajzánan válaszol: "Jöjj érte."
A sorsnak végzését mégis én győzöm meg,
Életem már csak bú, hogyha azt kisírom,
Úgy végét szakítom örök életemnek."
S a keservvel élte fellegként oszol szét,
Haldokolva tér meg ősi országába
Hegyein végzendő örökös életét.
Örök éltét ő se bírja hát legyőzni,
Amint honja földét éri, életét és
Ezzel szenvedélyét érzi visszatérni. -
Tűrjön mély keservet, szenvedjen hiába,
S örök életének e tündér szerelem
Legyen boldogsága, legyen örök átka.