Madách Imre: A fecskéről
Honnan a nap jár el látogatni minket,
Hol minden virágért nem kell harcra szállni,
Mert még édes frígyben él ember, természet;
És virágharangok közt dalt suttog a szél,
Hol még Éden álma nem tünt el egészen,
S a költők dalában, nők szemeiben él;
A lélekvándorlás egyszerű szép tanja,
És a büszke embert édes jó anyjához
Még szelíd költői pántokkal csatolja;
Meglesém, hcgy nyári éjjel énekelte,
Bár zománca eltünt, amint átfordítám
A költőietlen emberi beszédre.
Nyúgalom s jólét volt benn a házi isten,
Küszöbén a puszták lankadt vándorának
Enyhülést mosolygó szív hozott serényen.
Kora özvegységre hagyta férje őtet,
Két kis gyermekével házi gondok súlyát
Bízva rá s a sírnál gyászoló keservet.
Hervadt, hervadt, mígnem ő is sírba szállott,
És virágai közt, melyeket nevele,
Kis kertében alvá az örökös álmot.
Vissza, vissza vágyott kisgyermekeihez,
Jehova fecskébe költöztette lelkét
S jól ismert házának csarnokán fészkelt ez.
Vissza, vissza szállt a férjhez messze földre;
Hamvából meg ciprus nőtt és árnyékával
Gyermeknek, virágnak lett enyhadó őre.
Ismerték, szerették a kis házi fecskét,
Ez költé fel őket reggeli dalával
S vidáman viszonzák édes csevegését.
Elhevülve dűltek anyjuknak sírjára,
Homlokuk letőrlé s enyhe szelletével
Felüdíté őket a ciprusnak árnya.
Azt ki a világba tetterő üzé el,
Ennek kebelében szunnyadó világát
Szerelem bűbája mostan ébreszté fel.
Rejtélyesen rengett a ciprusnak árnya,
Mintha mondaná, hogy féltve félti őket,
S fájva kérné, hogy ne hagyják őt magára.
"Lányom, szent érzés az, mely szivedben ébred,
Szent, de veszedelmes, kéje üdvözítő
S kínja öl, ládd engem is siromba ez tett.
S Iátod mégis mindég, mindég visszatérek,
El ne menj, erődet, szívedet hagyod majd
Útadban, s párját nem leled e fedélnek,"
Új tündérvilágért epedez, epedez,
S elbusultan, hogy már gyermeki sem érték,
A kis fecske elszáll, mint szokott, férjéhez.
Messze földön jár már vándorúl az ifjú,
Sorsnak sujtó karja nehezült a házra,
Külsején romlás van, belsejében a bú.
A galamb nem ül már, kerte dudvát terem;
Minden elkerűli az átkozott házat,
Minden odahagyja, csak a kis fecske nem.
S ím meglátja lányát a ciprus árnyában,
Mostan is mereng, mint egykor, ah de arcán
Most nem tündér álom, de nehéz keserv van.
Pillantása könnyűn által nézi, nézi,
Merre a hűtlen ment, átkot küld utána,
S megvetést, de titkon áldja és reményli.
Ciprus árny, vigaszt zeng a fecske feléje;
Most megérti a lány, jól esik szivének,
Hej de búját még se adja ő cserébe.
Gyermekét, az ifjat, s a hűtlent keresni,
Hogyha visszahozza őket a tűzhelyhez,
Felvirúl még háza, titkon úgy reményli.
Ah, de alig ismér már az ősi házra.
Oly egészen más az, fényesebb, virágzóbb
És mégis hidegebb, idegen nép lakja.
A kis fecske fészket sem hagyá zugában,
Hasztalan keresi hajdani lakója,
Mindenütt multjának sírján új virág van.
Nőtt kicsiny virágot visz el mint ereklyét.
A fiú meg anyja hamvából nőtt ciprust
Vágja vándorbotnak, mint végső örökjét.
Védi lépteit mint véd az anyaáldás,
S támaszául áll még, amidőn elhagyta,
Amidőn megcsalta őt minden, minden más.
E házhoz már többé semmi sem csatoíja.
S amint száll társától kérdi : "Merre lányom ?"
"Rakjunk fészket, mond ez, a megtért házára."