Reviczky Gyula: Helenához
Helenához
- Poe Edgar -
Csak egyszer láttalak - sok év előtt
Szép nyári éjszakán. A teli holdból,
Mely, mint lelked, fel a magasba vágyván
Meredek útat tört az ég ivén,
Ezüst, selyemlágy fátyol hullt alá,
Szent békével, szenderrel s homálylyal
A fehér rózsák fölemelt fejére,
Kik százával virultak ott a kertben,
Hol a szellőcske is csak lopva rezdül, -
A fehér rózsák fölemelt fejére,
Kik meghaltak szelíden mosolyogva,
Kábultan áthalad s szent közelededtől.
Fehér ruhában ibolyák között
Álltál te. Bűvös holdfény hullt alá
A fehér rózsák fölemelt fejére
S tiédre, melyet fölemelt a bánat!
Nem a sors volt-e, mely ez éjszakán
(A sors, vagy más néven: a fájdalom)
Ide hozott a kertajtóhoz engem,
Hogy szívjam édes rózsák illatát?
Csend volt, mély csend. Aludt a csúf világ,
Csak én s te nem. - Rád néztem és maradtam,
S eltünt előlem minden más dolog.
A kert bizonynyal meg volt babonázva!
A hold bágyadt gyöngy-fénye kialudt.
A gyep-padot, kigyózó útakat,
A csöndes fákat és virágokat
Nem láttam. - Még a rózsaillat is
Meghalt a lég lágy karjai között;
És minden eltünt, csak te nem - te is -
Csak szép szemedből nem az égi fény,
Csak szép szemeid lángja, lelke nem.
Csak őket láttam; - ők voltak világom;
Csak őket láttam; - őket sem soká; -
Csak őket láttam, - mig a hold letünt.
Oh mily sötét mélységü titkokat
Pillantottam meg e gyémántszemekben!
Mily mély keservet szárnyaló reménynyel!
Királyi becsvágy nyugvó tengerét!
Dacz, büszkeség sötét mélységeit,
S mindennél mélyebb, széditőbb szerelmet!
Szép nyári éjszakán. A teli holdból,
Mely, mint lelked, fel a magasba vágyván
Meredek útat tört az ég ivén,
Ezüst, selyemlágy fátyol hullt alá,
Szent békével, szenderrel s homálylyal
A fehér rózsák fölemelt fejére,
Kik százával virultak ott a kertben,
Hol a szellőcske is csak lopva rezdül, -
A fehér rózsák fölemelt fejére,
Kik meghaltak szelíden mosolyogva,
Kábultan áthalad s szent közelededtől.
Fehér ruhában ibolyák között
Álltál te. Bűvös holdfény hullt alá
A fehér rózsák fölemelt fejére
S tiédre, melyet fölemelt a bánat!
Nem a sors volt-e, mely ez éjszakán
(A sors, vagy más néven: a fájdalom)
Ide hozott a kertajtóhoz engem,
Hogy szívjam édes rózsák illatát?
Csend volt, mély csend. Aludt a csúf világ,
Csak én s te nem. - Rád néztem és maradtam,
S eltünt előlem minden más dolog.
A kert bizonynyal meg volt babonázva!
A hold bágyadt gyöngy-fénye kialudt.
A gyep-padot, kigyózó útakat,
A csöndes fákat és virágokat
Nem láttam. - Még a rózsaillat is
Meghalt a lég lágy karjai között;
És minden eltünt, csak te nem - te is -
Csak szép szemedből nem az égi fény,
Csak szép szemeid lángja, lelke nem.
Csak őket láttam; - ők voltak világom;
Csak őket láttam; - őket sem soká; -
Csak őket láttam, - mig a hold letünt.
Oh mily sötét mélységü titkokat
Pillantottam meg e gyémántszemekben!
Mily mély keservet szárnyaló reménynyel!
Királyi becsvágy nyugvó tengerét!
Dacz, büszkeség sötét mélységeit,
S mindennél mélyebb, széditőbb szerelmet!
S a teli hold aztán alá hanyatlott.
Nyugat sötét felhői eltakarták,
És mint kisértet szellem-fák között,
Te eltüntél! Csak szemeid maradtak,
Ők el nem tüntek, nem tünhetnek el.
Utamra fényt hintettek akkor éjjel,
S nem hagytak el, mint ah! reményeim,
Utánam jönnek, éltemet vezérlik, -
Szolgáim: ők, és rabszolgájok: én;
Hivatva engem fénybe, lángba vonni,
S az én kötelmem égni, fényleni,
Szent tűzeiktől megtisztulva lennem
És megszentelve égi fényük által:
Szépséggel árasztják el lelkemet.
Letérdelek a csillagok elé
Álmatlan éjek bús csendjében én
S még akkor is, ha a nap fenn ragyog már,
Ők fénylenek, mint hajnalcsillagok;
A fényes nap sem oltja őket el.
Nyugat sötét felhői eltakarták,
És mint kisértet szellem-fák között,
Te eltüntél! Csak szemeid maradtak,
Ők el nem tüntek, nem tünhetnek el.
Utamra fényt hintettek akkor éjjel,
S nem hagytak el, mint ah! reményeim,
Utánam jönnek, éltemet vezérlik, -
Szolgáim: ők, és rabszolgájok: én;
Hivatva engem fénybe, lángba vonni,
S az én kötelmem égni, fényleni,
Szent tűzeiktől megtisztulva lennem
És megszentelve égi fényük által:
Szépséggel árasztják el lelkemet.
Letérdelek a csillagok elé
Álmatlan éjek bús csendjében én
S még akkor is, ha a nap fenn ragyog már,
Ők fénylenek, mint hajnalcsillagok;
A fényes nap sem oltja őket el.
