Reviczky Gyula: Az életből
Az életből
A gólyák új honukba szállnak.
A nap ragyog, de már nem ég,
Az anya sírva gyászruhában
Virasztja meghalt gyermekét.
A nap ragyog, de már nem ég,
Az anya sírva gyászruhában
Virasztja meghalt gyermekét.
Lombatlan ágakon keresztül
Süvít a nedves őszi szél,
Az anya felzokog bujában:
«Kis angyalom, hová levél?
Süvít a nedves őszi szél,
Az anya felzokog bujában:
«Kis angyalom, hová levél?
Itt hagytál, mint levél az ágat,
Erdőt a vándormadarak,
Elvitted mosolyod sugarát
És szívem árva, bús maradt.
Erdőt a vándormadarak,
Elvitted mosolyod sugarát
És szívem árva, bús maradt.
Sohajtok érted s úgy siratlak,
Hogy a szivem majd megreped,
Ezentúl én már mint az ősz, csak
Szomoru, gyászos nő leszek!»
Hogy a szivem majd megreped,
Ezentúl én már mint az ősz, csak
Szomoru, gyászos nő leszek!»
Nyilt ablakon tavaszi napfény
Beküldi víg üdvözletét,
Az anya boldogan beczézi
Vén gólyahozta kisdedét.
Beküldi víg üdvözletét,
Az anya boldogan beczézi
Vén gólyahozta kisdedét.
A bölcsőnél térdére hull le,
Könyezve súgja: «Emberek,
A boldogság, a szív reménye:
Megújul, mint a kikelet!»
Könyezve súgja: «Emberek,
A boldogság, a szív reménye:
Megújul, mint a kikelet!»
