Somlyó Zoltán: A LUSTA NŐ
ezért oly lassú, tétova, önös.
A járatlan szívéhez kap s csudálja:
ó, mily nyugalmas, komoly, különös...
mögötte tétlen üresség tanyáz.
E szép kezektől távol él a jóság,
a reájuk lehellt csók megaláz!
Türkizzel és smaragddal ujjukon
egyképp nyugodtan bánnak ők a tőrrel
és babrálgatnak el egy gomblyukon.
nincs irgalom, érzés, se gondolat.
Csókja ízetlen, sótalan a könnye -
kihull s felszárad pillanat alatt.
egy félelmes rabtartó utazik:
az Egykedvűség! És nagyokat ásít
tavasztúl télig, téltűl tavaszig...
vágyban kigyúlnak s elmerengenek.
Ó, jajj azoknak! Százszor jajj tinéktek,
szegény elébe hullott emberek!
nem szentelt párna az, de kriptakő,
melyen az álmok izzé-porrá törnek,
ahol az életfa sohase nő!
Mit bánja ő: egy munkás-feleség!...
Az anyaszív, mely síron túl is éber,
az anyagond - őnéki csak mesék.
a kényelmesség tartja össze csak.
Ha siránkozik, meg nem hatja szíved
és szemérmetlen, hogyha felkacag.
mert tunyasága béna, bamba gőg!
Veronikára bízza. Ő a földön
él. Jussanak a mennyországba ők!...