Somlyó Zoltán: SZŰZ MILÉVA | Verstár - ötven költő összes verse

SZŰZ MILÉVA

Ki ismeri a novemberi éjet
s november-éjben szűzlány illatát?
Ki ismeri az álmot, a setétet,
mely éhes férfitesten illan át?

Ki ismeri a csillogó tekintet
hűs olajában bíborvér ízét?
Ki ismeri a könnyű női inget,
mely láthatatlan vágyát hinti szét?

Ki ismeri a csöndes szembeszédet,
mikor hangosan szólni nem lehet?
Ki ismeri a buja szendeséget,
a vágy mécsét csukott vásznak megett?

Elmondom néktek: mind e drága kincset
hogyan találtam egy havas napon. -
Csöndes betükből sikoltó szerelmet
hallgassatok néhány fehér lapon!

Nevét csak halkan mondom néha.
Tinéktek légyen ő Miléva!
Miléva, drága lány!

Miléva!... mondjátok velem!
Mert ő a földi szerelem
s az égi is talán.

Két kar; végzetes, mint a szablya;
mellén a kéjnek tejszínhabja;
selyemhús kis hasán...

És lángra gyújt a gondolat:
simítani e combokat
a férfivágy vasán...

Mint két tejharmat rózsakörte:
térden felül kis csipke, körbe
s a sima gömbű térd...

Még hímeső nem öntözé
s amelynek párnái közé
még férfitest nem ért!

S két karcsú oszlop hófehéren:
a lábszár... Ó, ha én elérem
még akkor, idején:

kemény nyakam köré fonom
s húsába vágom homlokom
és vérig marom én...

S a két kis láb, két csöpp madárka!
Valaki, ó, be sokszor várta,
hogy ajtaján belép...

Miléváé volt mindez, mind!
De mind e vágyat, mind e kínt
hadd mondom el elébb!...

November volt. A ködös pesti est,
mint nők sikos fehér nyakán a nyest,
úgy folyt körül a tornyokon.

A villamosok éles sikolyát
a szél lódítá a nagy síkon át
és a budai ormokon.

A vad hideg a szíveket falá,
befútt a nőknek szoknyái alá,
hogy megborzongtak a csipők.

A szél, a szél, minden titkok ura,
kezébe minden puszta figura -
a szél, a nagy ripők.

Én mentem, mentem a Nagyköruton,
sötét fejemmel, mint egy teuton,
oly éhesen s vadul.

A fogaim közt szomjúság-fulánk.
A nőket néztem: ez itt mily nyulánk
és fürge, mint a nyúl.

És milyen telt és élveteg amaz!...
A sok kéjvágyó hős aszfalt-kamasz
mind sorra figyeli.

Mert nékik mindegy: légyen női hús!
Az ő szivüknek semmi sem gyanus -
száj kell, csókkal teli!

De nékem megvolt már a fantomom!
Őt énekeltem már a lantomon
s már átfolyt véremen:

Miléva, kihez taszított a vágy!
S a férfilélek ábrándokra vágy -
Ő kellett énnekem!

Ő kellett nékem, egyedül maga!
Szemének tikkadt fényű csillaga
épp úgy, mint kebele!

Simító keze úgy, mint karjai,
melyek között a vérét hallani!
S testének láz-bele!...

Ő kellett nékem jogtalan jogon,
fel-felsikoltó őrület-fokon,
e lélek és e test!

És ahogy mentem a Nagyköruton,
sötét fejemmel, mint egy teuton:
őt zúgta Budapest...

Mikor a férfi, akit a vágy megnyergelt,
megindul búsan, lehajtva fejét,
útjába akad minden, ami nem kell
s a szürke öröm ráönti tejét.

Így voltam én. Számat a vágy kimarta
és egy nőhöz húzott dús ösztönöm...
És száz nő is kínálta szomjas száját,
hogy csókjaimmal majd megöntözöm.

De nincs a férfivérnek egy atomja,
amely a hűtlenségben kéjt talál!
Amíg a hűség nem köti a testet,
az önsanyargatás oly szép halál!

Miléva teste volt mindég előttem,
vajvonalakkal rajzolt szűzi kép;
és elképzeltem őt az esti csöndben,
mikor ártatlan ágyába belép...

És elképzeltem ébren őt, meg alva,
meg fekve is, meg ülve, százszor én.
S a testem őrült táncra kényszeríté
a bírhatása, kínok éjjelén.

Ó, hányszor indult el kezem a mélybe,
hol átkozott csatornán forr a vér,
hogy önvelőm korbáccsal ösztönözve,
kergessem oda, hova el nem ér...

A szörnyű férfibűn pirítá arcom
és izmaimra ólomsúlyt rakott.
És önnön két kezemet meggyűlölve -
a vágy másnap új korbácsot kapott.

E korbács ott van minden férfiágyban,
kezébe veszi minden férfi azt.
És letagadni: gyávaság, hazugság
a pokolmélyben e halvány vigaszt!

Hullott a hó, fehéren állt a város,
mint egy menyasszony, aki megfagyott.
Megfenyegettem vágyó két kezemmel
a sok bezárt, függönyös ablakot.

És mint akit a tenger tág mezőjén
egy szemafornak lidérclángja von:
szaladva mentem el egy szürke házig
s felrohantam a lépcsőfokokon.

O ottan állt. És várt... Vajon reám várt?
El nem árulta, csak kezet adott.
S én: vad pióca teste száz nyílásán,
szívig kinyílva, némán álltam ott.

A kályhában a szén vörösen izzott
és ránkvetette ördögi szemét.
Egy kerevetre ült szendén Miléva
s a hó az ablakon át bezenélt.

Beszélni kezdtünk. Dadogón beszélni,
két testtel forgott a szobameleg.
És képzeletben egymáshoz tapadtak
a formák... a kis pelyhek... az erek...

És képzeletben átestünk a nászon -
Ó, képzelet, te vadszemű pribék!...
... Remegő térddel léptem ki az estbe
s kacagott rajtam a havas vidék...

Mi nagyobb kincs: a kényszerű szüzesség,
mely óvja magát, hogy kéjjé szülessék?

Avagy az érett, megnyitott kehely,
hol harmatos minden picinyke hely?...

Ki tudja ezt?... Csak annyit tudhatunk,
amennyi vágy-utat befuthatunk;

amennyi csók a lét fáin kacag. -
Miénk a sejtelem, a szín, a szag;

miénk a torkot fojtó szenvedély,
az alkonypírban kigyulladt kedély;

miénk a test, míg hozzá nem nyulunk,
míg árnyékától megbolondulunk...

És azután?... Jaj nékünk azután!
Száz jajveszékelés, panasz után

már nem miénk a test, amely köré
tüzet gyujtottunk! Mi vagyunk övé!

S mint télen havas cserjén a kökény,
úgy nő a vágy a nőnk szemöldökén:

fagyos, fanyar parancs, amely alatt
a férfi ólmos rabságban marad.

Még csókol, de a ködhályogon át
már feszítené roggyant derekát.

De nem lehet. De most már nem lehet!
Mert ravatallá lett a kerevet,

amely fölött a poklok mécse ég!
Ide torkoll a kezdet és a vég!

Így kezdődünk és így halunk halált!
Boldog, ki nyitott kehelyre talált!

De százszor boldog, ki vágyó szívét
zárt liljom szirmán szakíthatja szét!...

És minden este odavitt az út.
A zárt kehely mindjobban meglazúlt.

Gyüjtöttem csókját, mint pénzit a fösvény
s kinyílt a telt csipők között az ösvény,

ahol kezem remegve, félve járta
vadorzó útját a tilos határba.

Ó, országok országa: női test!
Nincs rajtad út, mely vinne egyenest.

Csak csupa rejtek, csupa kerülő.
És mind egy dús ligetben eltünő...

És csupa völgy és csupa meredély,
hol siklókon kúszik a szenvedély;

és hol kiszárnyal, hol meg elcsuszik,
és jaj néki, hogyha megalkuszik!

A vér csak körbe tart, míg jő a tőr
és víg sikollyal fölhasad a bőr.

S a rabnak tartott vér felszabadúl
a titkos, rejtett csatornák alúl.

És könnyön, kéjen hetykén tipor át,
a napvilágra hozva bíborát...

A gyilkos, aki éles tőrt szorongat
s öldöklő vágyat szíve rejtekén,
álarcot visel még a két kezén is -
ó, emberek, ily gyilkos voltam én!

Megbújva jártam feszült szomjúságom
zúgutcájában félve, remegőn,
hogy vad mohóságomnak ferde fénye
elömlik majd a vágyva vágyott nőn.

Az izmaim, mint hajókötelékek
az izgalomnak kövér habjain,
a pattanásig járomba szorulva -
testemhez nyomtam feldúlt karjaim.

És tőröm is volt. Tőr, amely nememnek
sokszor dicsőség s könnyű diadal,
de sokszor szégyen, melynek bús homályán
e dicsőségbe lelkünk belehal.

E tőrrel toldva, fénylő hatalomnak,
korlátlan úrnak érezzük magunk.
S vegyétek el e tőrt - és megbicsaklik
a térdünk s nyomban enged a nyakunk.

... Miléva ott ült. Fátylas lázzá bomlott
a folyós árnyú téli alkonyat.
Már akkor pecsét égett szűzi testén,
az ezerráncú dús szövet alatt.

Mint pecsét ég a halálraítélten,
mielőtt bakó érinti nyakát...
Odarántottam a plüss-ottománra -
sikoltott. És... odaadta magát.

Szegény szegényke! Reszketőn didergett
a csipkedíszes, síma gömbü térd,
melynek párnái közé férfivágynak
fekete körme még sohase fért.

S két karja, éles ívbe, mint a szablya
s a pelyhedző selyemhús kis hasán;
s két drága mellén a kéj tejszínhabja
mind elalélt a vágyam zord vasán.

A szűzi arc, torzultan és ziláltan,
a szűzi test, rángatva szégyenén...
Csak a sötét haj bomlott ki dicsően
a boldogság megrablott édenén.

És könnyű, csipkés vásznak összetépve,
mint lobogó, mit ronggyá dúlt a vész...
. . Ó, férfiak, tinéktek mit se mond ez!
Tinéktek egy hódítás az egész!

De nékem gyász volt. Gyász, melynek szövetjén
a szerelemnek könnyje szertefolyt.
S magával vitte gyémántját a vágynak,
melyet a vérnek sodra elrabolt.

S mély szánalmamból koporsót faragtam,
mert széles törzsű fa a szánalom.
S e koporsóba fektettem Milévát
s most temetem és gyenge szám dalol.

És azt dalolja: dédelgesd a vágyad,
de teljesültét meg ne add neki!
Mert, ó, az ember önmagát a vágyban
s a vágyat önmagában szereti!...

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem