Somlyó Zoltán: DÉLELŐTT
időfonálja úszik halkan.
Az imént még öblösen, mélyen
egy régi szép verset szavaltam...
kislányom csöndben összenézett;
tán azt hitték: megbolondultam...
Az udvaron kóbor zenészek
kezükben egy dalt kornyikáltak...
Aztán elnémult újra minden. -
Fehér papír fölé zilált rab:
Az asszony kint zöldborsót fejtett;
a kislány lángpiros fonállal
hímezett; és ölembe ejtett
Ki-ki maga dolgát csinálta.
Úszott a ház a békességben,
akár egy angyalszárnyú bárka.
soha semerre el nem érve.
Fehér papír fölé borulva,
az idő hűs zenéjét mérve...