Somlyó Zoltán: HA BÁRHOVÁ IS BÚJNÁL...
midőn megtántorodva liheg, mint szörnyű állat?
Véres szemekkel nézve sötéten szerteszét,
támolygó lába rádront, mert rajta meg nem állhat.
elszédül, aki ember, iszonyú légkörében.
Mert hullákat zabált, romlott húscafatot,
s böfögve hempereg most napfényben és az éjben.
a gennynek és a szennynek rút, dögletes nedűje,
csimbókos szőrzetére kétoldalt lefelé,
az ártatlan vak ember lábához, le a fűre.
és szentelt szádba törli miazmás, ronda orrát.
S nincs emberi segítség és nincsen isteni,
hogy rád ne szabadítson Szodomát és Gomorrhát...
elgémberedett rostú lágyékodhoz riszálja...
S hiába bömbölsz, ember, és hiába ugatsz:
mert elsöpör a porban farának rút uszálya!
Ha bárhova is bújnál, mi sem segít terajtad.
Ki kívül jár, nem sejti, mi leskel ott belül...
s nem csókolhatod, ember, sohasem meg önajkad...