Somlyó Zoltán: K. JUDIK ETEL EMLÉKÉNEK
a halál, ez a szörnyű evezős,
s hol naponta új fekete kalitkán
bagoly huhog, akár egy eszelős:
itt voltál te is, rózsaszín szerencse, |
életbe vágott kar a vészen át... |
Az élők mások - és mások a holtak - |
jó éccakát!... |
Ég tudja, meddig... Ittas lett a sors!
A hullák helyét hetykén megcsapolta
és most repülve száll... a szárnya gyors...
Talán még annyi időnk se maradhat, |
hogy fájdalmunk kikönnyezze magát... |
De addig is, amíg nyomodba érünk: |
jó éccakát! |
a szörnyű perc, mely agyamba cikáz:
amikor gyönge asszonyi szivedbe
beléje mart a gyilkos kór, a láz...
Mikor a keskeny üvegcső higanyja, |
mint vészjel, rohant negyven fokon át... |
S nem foghattuk meg jó kezed, barátnőnk, |
jó éccakát! |
ó, ez nem ő, az ismerős halál!
Úgy szálltál el szemünk előtt, barátnőnk,
mint a galamb tűzvész lángjainál.
Megpörkölődött szelíd, szép fehérség, |
eltorzult báj, mely elrejti magát... |
Lebegj, lebegj a kínterhes titokban: |
jó éccakát! . |