Somlyó Zoltán: MICSODA ÉV!... MICSODA TÉL!...
a bús hideg a csontba fú szivet remegtetőn.
Alig hat óra; bámulom a fagyott ablakon
a téli tájnak borúját, amerre én lakom -
a fagyott ablakon.
ki tudja, milyen hír repül át rajta, rossz-e? jó?
Egy másik házon lobogó, piros, zöld és fehér,
lobog, lobog s e lobogás ma már nem messze ér -
piros, zöld és fehér...
a kapualjban reszketőn vihognak bús rimák.
Köztük egy lappangó alak: osonva jár a kór,
és rettenetes mérgiből szegény szivekbe szór -
osonva jár a kór.
Reszketve él a gőgös úr, pór s a pap, a csuhás!
A gennyet köpködő halál ma itt és holnap ott
ereszt el undok mély vizén sok árva csolnakot -
ma itt és holnap ott.
csontos, behorpadt vállain mindenkit elviszen?
Lagunák, hidak és folyók, faluk és városok
mind az ő undok, rémes munkájátul sárosok -
faluk és városok...
Szivemben érted forró láz fogan, oly rekkenő!
Mi lenne, ha egy reggelen - egyetlen angyalom -
te sem lehetnél már egyéb: halott és gyatra lom...
Egyetlen angyalom!
megállna és a körmeid, mint rózsafán a dér...
és édes szádon kétfelől hideg szaladna át
s fekete felhő nyomná le keblednek vánkosát -
S hideg szaladna át...
kihűlne ott az illatos selyemszalag alatt.
S megszűnne minden, minden ott a vállfűződ felett
és pondrók szívnák véredet az ajkaim helyett...
a vállfűződ felett...
De - oly szegény vagy, félsz, talán még rámnézni se mersz.
Még meghalni se vón erőd együtt velem, talán!
Sem inni velem áldomást az élet asztalán -
talán, talán, talán...
mily átkozottul szörnyű kín, egyetlen angyalom!
Hogy le sem írhatom neved, mert másé az a név!
És napok múlnak s nem hoz minket össze már az év...
Mert másé ez a név!
Csupán a tiltó végzet s a halál, én kedvesem!
A perc, ha múl; a nap, ha tűn; az éj, ha rámborul:
mindég utánad ballagok, örökös vándorul -
az éj, ha rámborul...