Tompa Mihály: KERTÉSZLEÁNY.
Napkeltekor, nap alkonyán
Hű gonddal öntözé
Csergő patakbul a leány.
Élet mosolyg virágirúl;
S a lány arcúlatán
A legszebb rózsapár virúl.
Forró nap járja az eget;
Ujító csepp után
Sok hervatag virág eped.
Szép arca, mint a hó, fehér,
Bágyadt virágitól
Az ismerős csermelyhez ér.
Helyén forró, halvány homok;
A part is szintelen ...
- Kertészleány úgy mosolyog!
Esthajnal-fény a fellegen;
A halvány arc beszél,
S a szívben a bús sejtelem.
S jövén az est: borúl az ég,
Éled halom, mező
A hűs csepptől, mit szomjazék.
Mosolygva ég felé tekint,
Cseregve jön, szalad
Az enyhadó patak megint.
S alszik a szép kertészlány,
Kedves virágiból
Koszorú van a homlokán.
Napkeltekor s nap alkonyán,
Hű gonddal öntözé
Csergő patakból a leány.
Nyilt kelyhökön foly illatár,
De a leányka szép
Arcán a legszebb rózsapár.
Az ég-király magasbra hág;
Újító víz után
Epedve hervad a virág.
Szép arca oly sápadt-fehér -
Bágyadt virágitól
Az ösmerős patakhoz ér.
Felitta azt a nyár heve,
Zöld partja színtelen
Felégetett kopár leve.
Mosoly vonúl az ajkakon,
Mint alkonyatkor a
Búcsú-sugár a hegyfokon.
Gyászos sejtést idéz elé;
De a beteg leány
Bizton tekint az ég felé.
S derűl reá fel a korány:
Szomjú virágival
Haldoklik a szelid leány.
Nap éje jön: borul az ég,
Ujúl az éltető
Esőt szomjúhozott vidék.
Mosolygva ég felé tekint;
Cseregve jön s szalad
Az enyhadó patak megint.
S a gyászfüzér virágibul
Egy árva rózsaszál
Az ápoló keblére hull.