Tompa Mihály: MOHOS VÁROMLADÉKON ...
Borong az ősz vitéz,
Bágyadt fényű szemével
Merőn a romra néz.
Egy sír a várvidék,
Hír, pompa és dicsőség
Ott eltemetteték.
A puszta termeken
A zúgó szél dühének
Bogácskóró terem!
Szétvonja fátyolát,
Hogy élte tarka lapját
Még egyszer nézze át:
Mert amit ott lele:
Csalódás és ezer kín
Fulánkival tele.
Sok bús emlékeken,
A férfiú korában
Nincs más, mint küzdelem.
Érző lelkén sebet;
Itt halmot domborít fel
Hitves, fiú felett.
A robajos csaták,
Nehéz napok tüzéből
Vérlepte mirtuszág.
Sasfészke felmerűl,
Amelynek omladékin
Most elmerengve űl.
- Mint lomb, szellő ha kel -
Kiégett agg kebel.
Haldoklik a vitéz ...
A csendes sír ölébe
Nyugalmat esdve néz.
Utószor feldobog,
S miként véglobbanásban
A mécs, kiégni fog.
Egy, vándor útain:
A kedves hon göröngye
Nyugtassa álmain;
Az élet alkonyán:
Hogy boldog béke légyen
A szenvedő hazán.
Álomba szenderűl;
Felette rom s az érdem
Állván emlékjelűl.
Az ősz bajnok pihen;
Zajos napért nyugalmat
Találva, csendesen.
Sírálma mély, nehéz,
Melyből kürtharsogásra
Sem kél fel a vitéz.
Birván örökre ő,
El nem ragadja tőle
Pártos viszály s erő
Ívek, kapuk fölött;
Alunni mégis édes
Rokon porok között.
Tolongva jő a nép;
Cserlomb közé virágot,
Sírt ékesítni, tép.
Ki békében s csatán,
Honáért élve-halva,
Munkált annak javán;
Jó hon szivén nadály,
Cseles nagyok szavára
Száműzte a király.
Közelg a sír felé,
A sírt a hálaünnep
Oltárrá szentelé.
És márványoszlopát
Lomb- és repkényfüzérrel
Köríti, fonja át.
Tettek csirája kél;
Szivének égi hangja,
Hogy csak honának él.
Akkor jutalmazod.
Sőt még akkor se többet, -
Amidőn már - halott!