Tompa Mihály: ZOKOL.
Borúl a rengeteg,
És benne elfeledten
Él a vitéz öreg.
Ő oly zavartalan,
Mint amidőn felette
Szellőcske sem suhan.
Az emberek között:
A nagy világ zajából
Magányba költözött.
A völgyi lak falán,
Feledve vér-csatáit
A rozsda birtokán.
A lángszemű öreg,
Keblét a mult időknek
Emléke rázza meg.
Te védted éltemet,
Hű szolga! még utószor
Sírt ások itt veled.»
Fejdelmi hírnök áll,
S mond: ,Régi hadvezérét
Üdvözli a király ...'
Nem hatja a beszéd:
Búsan, mint vén oroszlán,
Megrázza ősz fejét.
A hon nevébe' kér ...
S a hős Zokol karában
Feszűlve minden ér. -
Fegyverre, agg vitéz! ...'
És ím az ősi szablyát
Ragadja már a kéz.
Felkél, mint fergeteg,
S mint elszáguld, utána
Zúdúl a rengeteg.-
A béke váltja fel;
A zaklatott hon és nép
Győzelmet ünnepel,
Bércek felé halad,
Jutalma a csatákért:
Az édes öntudat.
A titkos éjfelen,
Király- s gyanús nagyoknak
Tanácsa van jelen;
Nyelven tud a pokol! -
Mig a trón ellenének
Árulva hős Zokol.
- Elébe néz merőn -
S az éjfélnél sötétebb,
Mi elvégezve lőn.
Álmából ébredez:
A bajnok börtönéjben
Láncolva görnyedez. -
A nap leáldozott:
Nincs est, hová világa
Korányt nem is hozott;
Hiába onta vért, -
Bilincs a hős jutalma
A hon szerelmeért!
Inkább a harcmezőn.-
Mintsem hogy a kajánság
Tiporja vakmerőn?
S a jéghideg falak
Ajkáról egy panaszló
Sohajt sem hallanak.
A csendes éjszakán?
Mint a folyam, ha áttört
A gát erős falán;
Magas hegy ormirúl
És a közel vidékre
Veszélyesen borúl?
Orozva jött az ellen,
Mint éjben a vihar.
Fegyverre aki tud!»
Ordít a mámoros nép
És össze-vissza fut.
A vártető fele,
Ragadja vad haraggal
Az éj dühös szele;
Alant a várkaput;
Nincs védelemre bajnok,
Futásra nincsen ut.
Ha ő leend velünk,
Még van remény; különben
Börtön felé szalad,
«Kelj, agg vitéz, sietve!
Nyakunkra tört a had.»
- Itélet költi fel -
Halállal vítt csatában
Győzetve vesztegel;
Láncolva is szabad;
Felette harcoló nép
Lármája zúg, riad. -
Kormos falakra száll;
Füstölgő omladékon,
Pusztúlás és halál. -