Tompa Mihály: SÁRKÁNYTÖRÉS.
Lekókkadó kalászok
Hangatlan zizegésinél,
A multban tétovázok...
Halomnak oldalára,
S lelkem, miként a puszta tér
Ködfátyolt sző magára.
Sülyesztve jobban-jobban:
Ugy tetszik, a gyászos halom
Kebele meg-megdobban.
Lelkemnek gondja, tápja,
Körűlfolyván a képzelet
Ábrándos délibábja:
S piros vérnek folyása
- Mint a bércről jövő patak -
Magának árkot ása;
Kerek tó vált belőle;
Az ősmondának ajka úgy
Emlékezvén felőle,.
Zöldelő káka, bokra
Kövér szárával dőlve a
Megfeketűlt habokra;
Sárkány-kigyó tanyáza;
- Pedig volt máskülönben is
A népnek annyi gyásza ! -
Nyelvét kiöltögette;
Mig farka, sujtó ostorúl
Csavargózott felette.
Barmát a had, miatta
Telkét a bús szántóvető
Nagy kínnal szántogatta.
Fogyott a ménes, csorda;
Mivelhogy a csikót s üszőt
A sárkány ölte, hordta.
Elsikkadott örökre;
Rettegve gondolt a vidék
A tói szörnyetegre.
A forró nap sugára; -
S melynek szörnyű aszály miatt
Kisült kicsiny határa:
Volt egy magános helység,
Hol ifjú lány, ifjú legény
Egymást hiven szerették.
S hogy estére visszatére,
Hozzá zokogva ejte szót
Ifjabb leánytestvére.
Anyját hideg lelé ki,
És a serény, a jó leány,
Hogy enyhet adna néki:
Futott az istenadta!
De mint a vén gulyás beszél:
A sárkány elragadta!'
Az elbusúlt fiúnak:
Kaszájával a partra ment
A gyászemlékü tónak;
- Fogas torkát kitátván,
S nyakát fölnyújtva ránciból, -
A szörnyü tói sárkány.
Csapásra fölfeszíté,
S kaszáját, a vad szörnyeteg
Nyilt torkába merité;
Kinjában tépte, marta,
Mig gyors ütéssel a gyepet
Döngette szörnyü farka.
S véres tajtékot turva:
Összetekerül, majd magát,
Mint az abroncs, kirugja.
Tusája közt, végtére,
Orditva felmereszkedett
Csaknem farka hegyére;
Tevén a rét-öbölbe:
Rövid kín-vergődés után
Elnyult ottan dögölve.
A sebzett tói sárkány:
Hüvös forrás buzdúla fel
Harangod sik határán.
Lekókkadó kalászok
Hangatlan zizegésinél
Emlékezéssel járok...
A bősz harcokkal egyben;
Most buja sárkerep, mohar
Tenyész a tófenekben.
Hol minden pillanatban:
A hőségben tikkadt utas
Számára hűs ital van.