Tompa Mihály: PALI TÖRTÉNETE.
A téli estéket gyakran nála töltöm;
Egész helyes ember, jól áll gazdasága,
De minden öröme van csak a fiába.
Mivelhogy se kisebb; se nagyobb nincs neki;
Aztán a fiu jó, pedig a gyerekbe
Aki rosz is kedves, hát még a jó hogyne!
Este annyi mindent összebeszélgetünk;
S amint összébb-összébb esik a zsarátnak,
Lassudik a beszéd, - s többen szundikálnak:
S ha egy kacaj esik, az álom elszéled;
Többek közt azt mondom minap a legénynek:
Légy katona, öcsém! ha már bevennének!
Mért ne, ugy-e, fiam? felel rá az apja;
Nem tennél talán ugy, mint hajdan Csik Pali...
- Hogy volt az? nem tudná kelmed elmondani?
- Régen volt pedig már ez a história. -
Katonának irták a fiatalságot,
Palit is, ki épen huszadikba hágott.
Fel s alá futkosott erősen jajgatva;
Aztán a fiúval hogy mit, mit nem csinált?
De az is kegyetlen megvetette magát.
Semmit se szólt, hanem mindig gondolkodott;
Elment ide-oda, templomba s gyűlésre,
Minden szót meghallott, megfontolt elméje.
Ha már annyiba tölt, a fiu hadd menjen!
Kinéztem minden sort, s bölcsen általlátom,
Hogy segíteni kell a hazán s királyon.
Amikor bántanak, álljunk fel egyenlőn!
Lánchordtát; ugy rontsd a fiu kedvét asszony!
Magam is beállok még, ha megharagszoml'
Inkább két-háromszáz forintunk megbánja!»
'Asszony! most azt mondom, hogy fogd be a szádat,
Menjen, ha baj van, s ha rá-jött a szolgálat!'
Azt hiszed megnyugszik, amikor már nem szól:
Oh akkor hibázol rettenetes-képen...
Pali anyjának is más járt az eszében.
Fűtől-fától kérdik: nem látta senki sem!
Apja boszankodik; anyja sír-rí, búsúl,
De titkon tyukot süt s vajas pogácsát gyúr.
Az erdőnek vette szépségesen magát:
Ott kullog, ott bujkál - s háttal megy utána
Mindennap a sült tyuk, a kalács, pogácsa.
Nagyot-nagyot alszik, meg fel s alá ballag;
Unalom az élte, pedig csak ötödik
Napja mulott még el, hogy ott börtönködik.
Sokáig mélázván a kékelő égen:
Egy furcsa jelenet ötlött a szemébe,
S Pali azt sokáig mozdulatlan nézte.
Két arasszal feljebb egy lyuk volt a fába;
Lenn, apró fekete hangyasereg lakott,
A lyukban is, csakhogy veresek és nagyok.
Százan is megfogták, ugy voncolták elébb;
Egyszer csak leszalad sok veres a fáról,
S elveszi a prédát a gyengébb hangyáktól.
Husz vagy harminc-annyin visszajöttek újra;
És megtámadván a fekete hangyákat,
A zsombéknál szörnyű veszekedés támadt.
Csikart a lábával, harapott a szája;
Néhol pedig tíz is egy csomóba ragadt,
S hömpölygött fel s alá, mint egy kis gombolyag.
Vékony derekában kétfelé harapta,
S a fekete, ha már nincsen is hátulja,
Fejét a veresnek oldalába fúrja.
Futva viszi féltett kis fehér tojásit;
A győzelem ide meg amoda hajlik; -
- Csakhogy a lárma s a jajgatás nem hallik.
Enged a fekete, a veresek győznek;
Nézi Pali, nézi... egyszer csak felpattan:
Teringettét! hát már mind megölni hagyjarn?
S a földhöz nyomkodván véle a hangyákat,
Ugyancsak öldösi, de a vereseket...
El-elmondogatván: nesze, nesze neked!
Állt egy öreg ember; de észre nem vette;
Erdő-kerűlő volt, vagy olyas valami...
S ekkép szólítá meg: mit csinálsz te Pali?
S az örég folytatá: Fim, Pali, no látd!
Minek öldösöd te itten a hangyákat?
Hát nincs ellensége elég a hazádnak?
Mégis a tanyáját egykönnyen nem hagyja!
Ott döglik meg inkább, pedig neki semmi
Más zsombékot túrni, ujabb tanyát lelni.
Ezen tul mindenütt koldus gyanánt járnál!
Hazafi, polgár vagy, s mint ilyennek szégyen:
- Fegyvert nem ragadni, hazád szent ügyében!
Hogy az ellenségnek vethessének gátat;
Fel hát, édes fiam! fogj kezedbe kardot!
Ha a kis hangyánál magad feljebb tartod!
Amelyből Pál öcsém már eleget értett;
Hanem már a fiú tul-jár ungon-berken,
Ugyan fogott-e a szép szó rajta, vagy sem?
Nem látta a fiút, kérdést tett hát rúla;
S elmondták: hogy az biz se kérdett, se hallott,
Csak felszedte magát s katonának állott.