Tompa Mihály: A MÉSZHARMAT.
A MÉSZHARMAT.
'Boldog volnék én! a köpűnek
Szorgalmatos polgárai
Helyembe szokták a virágok
Édes nedűjét hordani.
Boldog volnék! alattvalóim
Munkások, engedelmesek;
Ha szükség van s rabló rohan ránk,
Ön-életökkel védve meg.
Szorgalmatos polgárai
Helyembe szokták a virágok
Édes nedűjét hordani.
Boldog volnék! alattvalóim
Munkások, engedelmesek;
Ha szükség van s rabló rohan ránk,
Ön-életökkel védve meg.
De titkos vágy szorítja keblem,
Van egy emésztő bánatom:
Én rabkirálynő - a világot
A szép földet nem láthatom.
Míg a legkisebb rajbogár is
Bércen folyókon túl repűl,
S várják őt szép ifjú virágok
Én, - én vagyok rab egyedűl!'
Van egy emésztő bánatom:
Én rabkirálynő - a világot
A szép földet nem láthatom.
Míg a legkisebb rajbogár is
Bércen folyókon túl repűl,
S várják őt szép ifjú virágok
Én, - én vagyok rab egyedűl!'
A méhkirálynő zúgolódott.
S midőn a hűvös este jött:
Nem bírva vágyival, kicsúszott
Az őrtálló méhek között.
Az esthajnal piros világán,
A virágdús mező felett,
A légnek édes illatában.
Gyönyörben uszva repkedett.
S midőn a hűvös este jött:
Nem bírva vágyival, kicsúszott
Az őrtálló méhek között.
Az esthajnal piros világán,
A virágdús mező felett,
A légnek édes illatában.
Gyönyörben uszva repkedett.
S haza felé midőn elindúlt,
A lepkével találkozék;
Szép nyájasan köszöntve egymást...
'Minő szép állat, boldog ég!'
Sohajt az ábrándos királynő,
S egész éjjel nem alhatott;
A pillangóval tépelődvén,
Alig várá a más napot.
A lepkével találkozék;
Szép nyájasan köszöntve egymást...
'Minő szép állat, boldog ég!'
Sohajt az ábrándos királynő,
S egész éjjel nem alhatott;
A pillangóval tépelődvén,
Alig várá a más napot.
Leszállt az est, - és a pirosló
Alkony szelíd sugárinál,
A kalandvágyó méhkirálynő
A köpüből ismét kiszáll.
De most a lég hüsét nem érzé,
Nem látta virúlt mezőt:
A nyájas pillangó körében
Az óra boldogan letőlt.
Alkony szelíd sugárinál,
A kalandvágyó méhkirálynő
A köpüből ismét kiszáll.
De most a lég hüsét nem érzé,
Nem látta virúlt mezőt:
A nyájas pillangó körében
Az óra boldogan letőlt.
S midőn kiszállott harmadízben:
Csak a hajnal veté haza;
Forró csókok közt künn marasztá
A lepke édes ajaka.
S mely élvezett csókjok és szerelmök
Vétkes lehéből származott:
Lelt a hajnal a lombon édes,
De mérges szürke harmatot.
Csak a hajnal veté haza;
Forró csókok közt künn marasztá
A lepke édes ajaka.
S mely élvezett csókjok és szerelmök
Vétkes lehéből származott:
Lelt a hajnal a lombon édes,
De mérges szürke harmatot.
Megint kiment a méhkirálynő,
De nem találta a lepét:
Berket, mezőt bejárt sietve,
Keresvén várt szerelemesét.
És végre búsan szálla vissza;
De ah! a dolgos méhsereg
A köpü földjén halva fekszik, -
Ki él is még, igen beteg!
De nem találta a lepét:
Berket, mezőt bejárt sietve,
Keresvén várt szerelemesét.
És végre búsan szálla vissza;
De ah! a dolgos méhsereg
A köpü földjén halva fekszik, -
Ki él is még, igen beteg!
S kiált a megréműlt királynő:
'Ah, kedves jó népem, mi lelt?'
S egy elhaló méhecske ajka
A kérdezőnek így felelt:
«Mézízü harmatot talált a *
Berek zöld lombján seregünk;
'Ah, kedves jó népem, mi lelt?'
S egy elhaló méhecske ajka
A kérdezőnek így felelt:
«Mézízü harmatot talált a *
Berek zöld lombján seregünk;
Mészharmat. Nyárközépen, midőn a nap jól felsüt, fehéres üledéket találunk némely plánták levelein. Ez a mészharmat. Megkülönböztetendő a méz harmattól; ez a méheket nagyon gazdagítja, amaz elveszti. A rege címe: Mészharmat.
És hazahordván, tőle a méz
Keserü lett, - s mi elveszünk!»
A méhkirálynő volt az utolsó,
Bujában ő is meghala.
E fájdalmas végvallomáson
Hidegűlvén meg ajaka:
'Tiltott kéj a szívnek fulánkja!
Keserű lesz, bár csókja méz:
Az a csendes családi élet
Boldogságának sírja lész.'
Keserü lett, - s mi elveszünk!»
A méhkirálynő volt az utolsó,
Bujában ő is meghala.
E fájdalmas végvallomáson
Hidegűlvén meg ajaka:
'Tiltott kéj a szívnek fulánkja!
Keserű lesz, bár csókja méz:
Az a csendes családi élet
Boldogságának sírja lész.'
