Tompa Mihály: A BOJTÁR.
Hetyke juhász-bojtár tereli a nyájat;
Legelőre hajtja: sih te, bordás, kajla!
És beszél valamit, de a beszédében
Csak ennyit hallani: lesz még ma valami!
Förmed az öregre hetyke juhász-bojtár;
Vagy azt se látja még: holyan tiszta az ég?
Nincs még a szememen hál' Istennek hályog;
De -! csak ne hajts messze, mert igy jösz meg este.
De szűrit a bojtár vállán összekapta,
És ment nagy durcásan, a nyájnak nyomában.
A tavaszi pázsit gyenge, mint a harmat;
Legelészik a nyáj; - a bojtár furulyál.
Ejh, beh arany idő! s lám a vén bolondja
Azt birta mondani: lesz még ma valami!
Fogadj szót, ne bocsásd azt a nyájat messze!
Távol a karámod, hátha majd megbánod...
Tavaszi időnek jó kedve csalóka!
De ha reggel fénylik: zimankó lesz délig.
Nagy fekete felhők fogják el az eget,
S jön nagy sebességgel, havas eső széllel.
Csak néha ugrik ki egy-egy a csoportbul,
S futtában eltévedt fia után béget.
És leguggol mig a pogány idő szűnik;
Be szörnyü fergeteg...! hátha ott kin reked!?
Mig el nem gyalázta végkép a jószágot;
És akkor kifárad... Bojtár! hol a nyájad?
De nincs benne élő, csak egy szopos bárány;
Mind az egész falka, megdögölve, fagyva!
Ha már megvette, ez az egy is minek?
És két izmos karján magasan feltartván,
Isten! ha elvetted immár az ebédet,
Ez is itt van! nohát, vedd el a vacsorát!
És a bárányt többé nem tette a földre,
Mivel mind a kettő lett bálvány, hideg kő.
Azt hitte a jámbor, élnek mind a ketten, -
Tarthatd azt a bárányt... kin állsz véle boszút...?
Jobb lesz, ha haza jösz! - de az meg se mozdúlt.