Tompa Mihály: A MOHOK.
Tündérnőhöz s beszélt:
Te meggyógyítád a virágok
Fájdalmait, sebét.
Mohoknak erdeje:
Hatalmad jóvoltát s kegyelmed
Éreztessed vele!
Egy ősi hagyomány:
Hogy egykor nagy, sötétlő fenyves
Valánk a bérc fokán.
De ebben nincs öröm;
Mert alacsony, bús törpeségben
Tengődünk e kövön.
Elébbi termetünk,
Hogy ismét a bércet borító
Sötét fenyves legyünk!
S vagytok kicsiny mohok,
Elbűvölés nehéz hatalma
Feküdve rajtatok.
Táplálgatván magát;
S hogy száraz fát szedett az erdőn,
Egy abroncsot talált.
Jó lesz ez is neki!
S hogy jobban a zajdába férjen:
Apróra tördeli.
Az abroncs: -hirtelen
Emberré változott, -az asszony
Se holt, se eleven...
Jó asszony, köszönöm!
A bűvös bodnár kínozott meg,
Kivel sok a pöröm.
Szives jó'karatod?'
S gyorsan felelt az asszony, amit
Ijedtében tudott:
Jó! mond az idegen,
S hogy majd a vig keresztelőbe
Maga is elmegyen.
Kifejlett idején;
Félkeze volt anyjának, olyan
Szófogadó, serény.
Tündöklött homloka;
Látszott rajt a keresztapának
Tündér-ajándoka.
S elküldé gyermekét
Fürdőfűért, melytől bajára
Könnyebbülést remélt.
Gyógyfüveket szedett,
Midőn az irígy fenyvek, össze-
Sugtak feje felett:
Most is gyéren terem...
Jertek, boszúljuk meg magunk e
Pusztító gyermeken!
Az ösvényt elfedik;
És zúgnak-búgnak, mint mikor nagy
Szélvész kerekedik.
Az eltévedt leány:
Az ág megtépi köntösét, és
Sebet karmol nyakán.
Félelmes éjszakát?
Ki visz anyámhoz? s egy közel hang
Felel: keresztapád!
Kezében görbe bot;
Haza vezetlek én, leányom,
Ne búsulj, légy nyugodt!
Rajzolt a levegőn ....
Mire a zúgó fenyveseknek
Csak a hült helye lőn.
Hogy aki abba jár:
Ne tévedjen meg sűrejében
A legkisebb bogár.
Most törpe kis mohok;
Mig a megbűvölési évek
Eltelnek rajtatok!'