Tompa Mihály: A FEHÉRLILIOM MENYEGZŐJE.
A hervadást nem látó fényszirom;
Ha harmatjából, méh vagy lepke itt:
Megnyúlni látta élte perceit.
Kék szinben látszó fénnyel csilloga,
Amelynek messzelátszó udvarát
Sok szárnyas vendég szállongotta át.
Esetét tudják a virágregék,
Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,
Egymásnak a virág el-elbeszél.
Hol lakozott a bűbájos virág;
Szomszédos levén a tájon véle
A parlagrózsa, az ő kedvese.
Mert a fényszirom jő-megy untalan.
S ha utja célját, végét kérdezi:
Hideg, kitérő választ ad neki.
Hozzá megy a beszédes éji szél
És mond: szegény, őtet ne várd haza...
Az álnok virág téged megcsala!
S benne legszebb a fehérliliom;
Fényszirom őtet eljegyezni ment,
S ma éjfélkor már menyegző leend.
Szól a virág és könye megered;
S a két vándor megy, sebesen halad,
Nagy messze éri már a virradat.
Hűs szellő-társa legyezgeti meg:
És vad kétséggel küzdve kebele,
Nyájas dolgokról beszélget vele.
Déltájban már elérik délibáb
Tündérországát, melyen a vizek
Fehér hullámi általrengenek.
Légvára, mely épűle a napig,
Üveg ladikként hintáz a habon,
Melyet egy intés, más más tájra von.
Ha vet reá borús tekintetet:
Tündér-várát lerontja hirtelen,
És bánatában láthatlan leszen.
Mely tornyot, erdőt ketté szaggatott
És gyakran hátra-néz félelmesen:
Mert ott is látszik már a bús elem.
Hogy habzó tengerén bocsásson át;
Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von
Boldogtalan szerelmi fájdalom.
Hajtván a légben, visszaérkezett;
A felleg árnya hid lőn a habon,
S jó parlagrózsa átmegy szárazon.
Megy a két vándor és nem is pihen;
Végre elér a kerthez, hol az éj
Csendében áll már a nászünnepély.
A táj virági, -s a csergő patak,
Hanem ez csak futtában tére be,
Sietős utja lévén messzire.
Ábrándos arcán függ a lánysereg;
A jó táncos szellő el nem maradt,
S jól megforgatta a virágokat.
A gyöngyvirág, a vendégek között,
Frisitőül hűs bérci harmatot,
Fehér kristály-csészékben hordozott.
Éji fülmilék kara hangicsál;
A nyárfa kedvét vig tapsban leli...
Minden oly fényes, olyan ünnepi!
Felette illat-zászlók lengenek;
De a menyasszony szép nővére még,
A kékliliom, meg nem érkezék.
Szentelt gyertyaként függnek ágain
Világitó szentjánosbogarak;
A boldog eskü van még hátra csak.
Karcsú arája, bájos kedvese;
Lelkében édes habzó gondolat,
Tagján elömlő hószin patyolat.
S lázas kedéllyel visszatér nyomon;
Felindulás ül szép arcúlatán,
A nagy perc megrázó hatalma tán...?
Egymáshoz hajlanak szemérmesen
A jegyesek, -de liljom felsikolt
Hóköntösén vér... s vértől annyi folt ...!
A bús szellő, ki most előlebeg,
Elmondja: eddig mint kisérte el
Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.
Oda rohant a gyilkos vőlegény,
Megölte a leányt kegyetlenűl...
Ugy lőn befestve drága véritűl.
Vérében lelik a zöld fák alatt!
Szánják, siratják: oh jó kikelet!
Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!
Hű parlagrózsa új életre költ;
De vére elfolyt, pirja elveszett, -
S a kertben, kecses fehér rózsa lett.
Kedves bú űl a halvány arcokon;
Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala
Mindkét virág özvegy menyasszonya!
Honát látni a tó vidékinél:
Vizén a délibáb felemeli,
És megmutatja messziről neki.
A büntetés rögtön következék:
Mert a gyilkos vérfűvé változott,
Teremve bűneért vérharmatot.
Megjönne ujra régi kelleme:
Ha letörné, ki hetedik gyerek,
De ezt a szellő nem engedi meg:
Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:
Lefujja róla, -s a virág marad
A ránehezült átoksúly alatt.