Tompa Mihály: DÉLIKE
Mint egy ezüst vetélő hagyja el:
Sugáriból a csendes föld szinén
Szövődik halvány, reszkető lepel;
Mely elborúl a nyugvó életen,
És arra még mélyebb álmat bocsát,
Hol a lélek bejárja száz csodás
Látmány zsibongó, mesés csarnokát.
Arany szálakkal van áttörve már;
Lebben, - s a harmat róla földre hull,
Lebben - s a szellő lengedezve jár;
Zágy szender jő a mély álom helyett,
Mely hunytat, ébreszt; könnyű és szelid;
Melyben az alvó tudja, érezi
A nyugvás boldog, édes kéjeit.
S szekerének sugár-küllőivel
Holdfényt és hajnalt messzetávolít
És a világra világot lővel;
Megszűnt az álom és elmult az éj,
Ébred ki él, a föld, lég és vizek:
Az ifjult élet kedv és mozgalom
Pezsgő zajától forrnak, rengenek!
Megnyíltak a virágok ezrei:
A hűs harmatban mosdató korányt
Illatos orcával köszönteni;
Szemét behunyva a földön feküdt!
Nem élvezvén a reggel gyönyörét,
Amely élt, zengett, zajgott mindenütt.
Fényben, illatban fördik a vidék;
- Szólt a folyóka a fák súdarán -
Csak te nem birtál felébredni még?»
S midőn már délen érzé a napot;
Megnyitván kelyhét meleg súgara,
A hajnalkának választ így adott:
Pihenni a jó földnek kebelén;
A déli napfény kedvesebb nekem,
Abban virúlok, nyílok, élek én!
A liliomnál jóval magasabb;
Zöld lombozattól gazdag ágain
Teljes rózsák rengettek, mint a hab.
És nem maradhat egy helyen sehol;
Nem kér szállást a lombok rejtekin,
Éjjel nappal megy s holtig vándorol,-
Ajkán enyelgő, suttogó beszéd;
Álmadban csókkal hinti ajakad,
És hátra sem néz röptében feléd!
S viszonszerelmet esdekelt soká;
Ha róla egy hervadt szirom lehullt:
Azt is felvette, azt is csókolá.
Hizelkedésit egykedvűn vevé;
Miből a szellő meggyőződhetett,
Hogy e virágszál nem leend övé.
Költ a csalódás és a veszteség;
Boszúra gyúl a szív, ha nemtelen, -
-Az volt a szellő, -s boszút esküvék.
Leverte róla a menny harmatát;
Haraggal tépte, dulta lombjait, -
S hűtvén boszúját, zúgva tova szállt.
Az első perc ijedtségén felűl, -
Reggel, nevetni kezde már anyám...
De szíve megdöbbent véletlenűl;
Akit már akkor karján hordozott;
A szellő levert, a rög rám gurult...
Anyám elveszte, kisded magzatot.
Nem láthatám a szép természetet!
Anyámat hallám gyakran éjszaka,
Lányát siratni, aki elveszett.
És mintha száraz kóró zörgene,
Anyámtól többé nem jött semmi hang,
Jelen volt a halvány ősz ideje.
Megszedte a fű- s virágmagvakat;
Hogy elvesse kikeletkor megint...
- Csak én maradtam ott a föld alatt!
S midőn vihar zugott a látkörön:
A télnek első csikorgó fagya
Összébb-szorítá kisded börtönöm.
Midőn felém a jó földnek szava
Jövén csendes, sugalmas hangokon,
Megnyugtatott és megvigasztala:
A földnek keble nyugtató, meleg!
Kis magzat! a tavasz ha megjelen:
Virulni, élni majd felköltelek!
Egy percig tartott... s hogy felébredék:
Felengedve volt börtönöm fagya,
Hozzam hatolt a tiszta enyhe lég.
Lágy, édes álmat az bocsáta rám;
És álmaimból a nap költe fel,
Meleg sugárin felvirágozám!
Anyám -a földnek keblét ölelem!
Nem nyílok én meg hűvös hajnalon,
De akihez szerelem s hála von:
A fényes napnak, délben, melegen.