Tompa Mihály: SZARKALÁB.
Nőt keresni, kit szeretne,
Vagy gyötörne legalább,
Elindult a szarkaláb.
Völgy, halom borul virágba;
Könnyü, játszi fúvalom
Repked a zöld lombokon.
A virágok tarka népét
Ifjuság és szerelem,
Öleli át melegen.
Szebb virágot merre láthat
Aprót lépve, délcegen
Jár a síkon, bérceken.
S ha csak egy virága volna,
Bármi halvány kis virág,
Rabja lenne szarkaláb;
Szép leány közt válogatni;
Néha hármat is szeret,
Még sem tudja, melyiket?
Bájosabbnál bájosabbat;
S az a baj, hogy annyi sok,
Aki rája mosolyog. -
Kihez szóljon, kire nézzen?
Mikor minden lomb megett
Bűbájos kép integet;
Szerelmének lángját szórva;
Ott a bűvös liliom,
Öltözködve gazdagon.
Epedés van kék szemében,
Erdő és tó szépei
Vágynak néki tetszeni.
S szeret sok virág-leányba,
Most ehez fut, majd ahoz ...
De nem választ, csak haboz.
Szépeket mond mindeniknek;
És csapongva osztogat
Hűség-esküt, csókokat.
Hűtelen lesz öntudatlan,
Más virágot lát s szeret ...
Változás az élvezet!
Megvetéssel viszonozná,
S ki hideg marad szaván:
Eped, őrjöng az után.
Szűzies szent érzeménye
Szenvedéllyé korcsosul,
Önmagának ostorul.
Ráösmernek szarkalábra;
Akármit beszél nekik:
Rá se néznek, nevetik.
És előtte béborulva
A folyóka szótalan:
Hizelg annak hasztalan.
Ne nyúlj hozzám, öszvecsíplek!
S csókolódó ajakán:
Égést okoz a csalán.
Vége a tavasz-napoknak!
Barnul a lomb, a patak
Medre alját mossa csak!
A virágból magvat érlel;
Elhullottak a lepék, -
Mennydörgésben szól az ég.
A valóság s munka lépe;
Víg madárka nem dalol,
Fészkén ülvén valahol.
Lombja hervadt, arca sápadt;
Mely csapongván, elveszett:
Szánja most az életet!
E hazug vigasztalással
Szokta csalni önmagát:
Vígan éltem legalább!
Hogy kifogyván lángja, nedve,
Összetörnék a pohár ...
De csak teng a csapodár!
Senki sincs közel szivéhez
S bánat az, mit most terem
A csapongó szerelem.
Önmagát ijeszti a sziv,
Álma oly kisérteti.
Játékul a kin szelének,
Amely rázza, zörgeti.
S összetörve, irgalombul
A sirhalmakhoz veti ...!