Tompa Mihály: EGY AMERIKAI LEÁNYKÁHOZ.
Te messze tengerek
Tündér fecskéje ... bűvös lány ...! vagy oh
Minek nevezzelek?
Méltó nevet mert millió világok
Nyelvén számodra nem, - oh nem találok!
Innét is oda jár,
Szebb világot látni a gondolat,
E költöző madár!
Nem félsz: hogy a szellő, tavasz s a hajnal
Utánad jőnek egyszer bús sohajjal?
Álmodtam egykoron;
Aranyló árvalányhaj lebegett
A fényes partokon.
Tajték s gyöngy itt van, melled- és szemedben,
Az árvalányhaj sárga fürteidben!
Bűbűjak tengere ...!
Melynek végetlenén fárad s kihal
A szem tekintete;
Jobb is, ha örvényit nem látja, melynek
Mélységei lelket, nyugtot benyelnek!
Először szemeim;
Talán hogy látni itt tanuljanak
E tündér kellemin.
Mert hisz mit láttam én, mióta élek?
Éjet ...! ah itt minden hasonlat vétek.
Forgó káprázatot;
Te, oh csodák csodája, lelkem is
Bűkörben forgatod!
A képzelet fenjáró solyma is csak,
Csak lopva néz fényébe bájaidnak!
Vagy-e te csakugyan?
S előttem nem egy bűvös jelenet
Légből szőtt képe van?
Ah, én nem mernélek illetni ... hátha
Szétfoszlanál, mint éjek látománya!
Elmúlik és helyet
Megtestesűlt álomképeknek ád ...
Ah, mégis jelenet,
Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván,
Miként a délibáb, - mint a szivárvány. -