Tompa Mihály: ÉJJEL.
Nyugalom van a fáradtakkal,
Én ágyasházam elhagyom ...
Ah, a mennybolt oly mérhetetlen!
Bámúlok a fénylő seregben
Fen-lebegő világokon.
Mint falevél a mézharmatban,
Szivem gyönyörben förödék ...
Az ég most is dicső, fensége!
Örök lángban a mirjád mécses ...
De keblem más, mint vala rég.
Távol maradt e bánat földe,
Szálltam, fel ... messze ... végtelen ...
S mig a napok körében jártam,
Bübájos kép volt útitársam,
Mely a földről szállt fel velem.
Édes, tartós ottmúlatásom
Az ég fényes tájékinál;
És csendesen jöttem le ismét,
Mint el nem zúzza gyenge testét
A hópehely, hogy földre száll.
Melyet kérdés nem ront, se kétely:
Ah, lelkem ezt kevésli már!
Többet kiván most: tudni, tudni ...
A titoknak nyitjára jutni,
Mit a mélységnek kulcsa zár.
Mi tartja számon a világok,
Lények s valók mindannyiát?
Az út hosszú, a szám temérdek,
Örök titkok, miket nem értek,
Itt mélység mélységet kiált.
Hideg por, ha napom kitöltöm:
A lomb egyszer zöldel s le-hull ...
Az élet fontja könnyen billen,
Visszásan mér a síron innen;
Nem bánom ezt, - de túl ... de túl...!?
Nagy mindenség feltárt könyvének
Titkos betűi, csillagok!
A nagy kérdés nincsen megoldva,
Mentek tovább, mint kezdet óta
S nyugaton - lehanyatlotok!
De töltsetek be hit- s reménnyel,
Hogy ha e testet levetem:
Kétség s titok föl lesz deritve,
Most tűkörben, majd szinről szinre
Leend látásom odafenn.
Csak bízzam, hogy majd ott elérem
Az örök élet vizeit,
Ahol megenyhül szomjuságom,
Mely úgy epeszt s öl e világon:
- Nyugodt- s boldoggá tesz e hit!