Tompa Mihály: LÓRÁNTFI ZSUZSÁNNA EMLÉKEZETE.
LÓRÁNTFI ZSUZSÁNNA EMLÉKEZETE.
Nincsen halál, - nem szól enyészet
A sír hideg göröngyiről;
Csak por, mit porrá lenni késztet,
Csak az alak, mit széttöről,
Hatalmában ez nincs egészen ...
S milyen volt az eredeti?
Véső, ecset, müvészi kézben,
A késő kornak hirdeti.
A sír hideg göröngyiről;
Csak por, mit porrá lenni késztet,
Csak az alak, mit széttöről,
Hatalmában ez nincs egészen ...
S milyen volt az eredeti?
Véső, ecset, müvészi kézben,
A késő kornak hirdeti.
S mig a márvány a holt alakját
Mutatja némán, hidegen:
A kegyelet forró szózatját
Érdemiről hallatja fenn.
A hála, azt díszcsarnokokba,
Ezt a szivekbe helyezé
Könnyű romlás amannak sorsa,
Örök tartósság emezé.
Mutatja némán, hidegen:
A kegyelet forró szózatját
Érdemiről hallatja fenn.
A hála, azt díszcsarnokokba,
Ezt a szivekbe helyezé
Könnyű romlás amannak sorsa,
Örök tartósság emezé.
Im, a dicső fejdelmi asszony
Két századév hogy sirba szállt,
De volt, ki sirjánál virasszon,
S hallassa fenn csengő szavát;
Emlékezet! az érdem édes,
Az érdem méltó magzata,
Attól e perc oly ünnepélyes,
Érzelmünknek szót az ada.
Két századév hogy sirba szállt,
De volt, ki sirjánál virasszon,
S hallassa fenn csengő szavát;
Emlékezet! az érdem édes,
Az érdem méltó magzata,
Attól e perc oly ünnepélyes,
Érzelmünknek szót az ada.
Fejdelmi nő, az volt bizonnyal,
Világ szerént, lélek szerént!
Több díszt nem nyert bársony- s biborral,
De ő hintett ezekre fényt!
Korát előzte, mint az égen
A tündérhajnal a napot,
Hogy akkor is ragyogjon, élje,
Midőn a nap lenyúgodott.
Világ szerént, lélek szerént!
Több díszt nem nyert bársony- s biborral,
De ő hintett ezekre fényt!
Korát előzte, mint az égen
A tündérhajnal a napot,
Hogy akkor is ragyogjon, élje,
Midőn a nap lenyúgodott.
Holófernes vérző fejével,
Vagy a zászlót lengetve fent:
Ragyoghat a nő hirnevével,
Lehet bámult és ünnepelt;
De más, igaz becsét mi adja:
Lélekfönség, sziv és kedély ...
Kicsiny, gyöngéd a menny harmatja,
De benne áldást szül az éj.
Vagy a zászlót lengetve fent:
Ragyoghat a nő hirnevével,
Lehet bámult és ünnepelt;
De más, igaz becsét mi adja:
Lélekfönség, sziv és kedély ...
Kicsiny, gyöngéd a menny harmatja,
De benne áldást szül az éj.
Ilyen volt ő; - s mint címerében
Fatörzsön zöld ág kanyarúl:
Családja mellett, nagy tervében
Állott szelíd őrangyalúl.
S fedé, ha gyult a harcok üszke,
Szerencsében s ármány között:
E szép, erős, nemére büszke,
De végzet-teljes törzsököt.
Fatörzsön zöld ág kanyarúl:
Családja mellett, nagy tervében
Állott szelíd őrangyalúl.
S fedé, ha gyult a harcok üszke,
Szerencsében s ármány között:
E szép, erős, nemére büszke,
De végzet-teljes törzsököt.
Mint nő s anya hordott keresztet,
Fogyatta kétség, síralom:
Szeretteit félteni kellett - - -
Majd látni a ravatalon;
És a búban, mit sorsa rámért,
Sugár töré át a könyűt:
Hőn buzgott a közügy javáért,
Nagy lelke még termékenyűlt.
Fogyatta kétség, síralom:
Szeretteit félteni kellett - - -
Majd látni a ravatalon;
És a búban, mit sorsa rámért,
Sugár töré át a könyűt:
Hőn buzgott a közügy javáért,
Nagy lelke még termékenyűlt.
S mig földi tisztét vitte híven,
Lelkét a vallás emelé:
Igy fut a földről fényes ívben
A szívárvány az ég felé.
Szomjuhozá a bölcseséget,
Mint Dél királyné asszonya;
S a tudományok mécse égett:
Olajat rá bőven hoza.
Lelkét a vallás emelé:
Igy fut a földről fényes ívben
A szívárvány az ég felé.
Szomjuhozá a bölcseséget,
Mint Dél királyné asszonya;
S a tudományok mécse égett:
Olajat rá bőven hoza.
Nagy neve a történeté már,
Megőrzi emlékét a hon:
De rá nálunk legszebb füzér vár,
Mit hosszu éltü hála fon.
Ő a mienk! - Bölcsője álmát
E habmoraj s lég hozta itt;
Patak látta élte nagyságát,
Patak őrzi hült porait.
Megőrzi emlékét a hon:
De rá nálunk legszebb füzér vár,
Mit hosszu éltü hála fon.
Ő a mienk! - Bölcsője álmát
E habmoraj s lég hozta itt;
Patak látta élte nagyságát,
Patak őrzi hült porait.
Nagy mindenütt, lélekre, polcra,
De legnagyobb, dicsőbb e helytt:
Nemes lelke itt gyűle gócba,
Hevet, sugárt ide lövelt!
A közmüveltség szent ügyének
Terhét hordá a női váll ...
Hála a jóknak, akik éltek!
De ő nagyobb mindannyinál.
De legnagyobb, dicsőbb e helytt:
Nemes lelke itt gyűle gócba,
Hevet, sugárt ide lövelt!
A közmüveltség szent ügyének
Terhét hordá a női váll ...
Hála a jóknak, akik éltek!
De ő nagyobb mindannyinál.
Gazdaggá tett ő sok javában;
S mely most is áldást csepeget:
A meddő szirtek oldalában
Nyitott buzgalmas kútfejet.
S édesgetvén: jött a tudós, bölcs,
Elhagyta értünk dús honát;
És tudomány, rend, szellem, erkölcs
Hozták meg Tempénk fénykorát.
S mely most is áldást csepeget:
A meddő szirtek oldalában
Nyitott buzgalmas kútfejet.
S édesgetvén: jött a tudós, bölcs,
Elhagyta értünk dús honát;
És tudomány, rend, szellem, erkölcs
Hozták meg Tempénk fénykorát.
Itt róla szól minden nyom és jel,
Reá utal a hagyomány;
Suttog a szellő is nevével
Lombok között nap alkonyán,
S ha ajkunkon szó nem zendülne,
Ha volna keblünk fás, rideg:
Élte s holtáról megrendülve
Kiáltanának a kövek!
Reá utal a hagyomány;
Suttog a szellő is nevével
Lombok között nap alkonyán,
S ha ajkunkon szó nem zendülne,
Ha volna keblünk fás, rideg:
Élte s holtáról megrendülve
Kiáltanának a kövek!
S mily élet ez! szent munka nélkül
Nem lenni bár egy percre sem!
És mily halál! mondhatni végül:
Te látod jól, én Istenem!
Hogy amint kedves az anyának
A kisded, kit dajkál, emet:
Oly kedves volt, neked s hazámnak
Szentelni éltem- s szívemet.
Nem lenni bár egy percre sem!
És mily halál! mondhatni végül:
Te látod jól, én Istenem!
Hogy amint kedves az anyának
A kisded, kit dajkál, emet:
Oly kedves volt, neked s hazámnak
Szentelni éltem- s szívemet.
S midőn elhunyt, gyorsan jövének
Az üldözés gyász napjai!
Fejét a múzsák emberének
Alig volt hol lehajtani:
Az órjások müvét a törpék
Vivták, tépték vakon s bután ...
De örvendtünk! szét még se törték ...
S derű jött a ború után ...
Az üldözés gyász napjai!
Fejét a múzsák emberének
Alig volt hol lehajtani:
Az órjások müvét a törpék
Vivták, tépték vakon s bután ...
De örvendtünk! szét még se törték ...
S derű jött a ború után ...
S most, - a dicsőnek képmásáról
Hulljon le a rejtő lepel!
- Mintha jőne a más világról,
Alakja megdöbbent, emel;
A perc bűve, hatalma, fénye
Rá életet játszódjanak;
Mintha homlok s kép színt cserélne,
Mintha mozdulna az ajak!
Hulljon le a rejtő lepel!
- Mintha jőne a más világról,
Alakja megdöbbent, emel;
A perc bűve, hatalma, fénye
Rá életet játszódjanak;
Mintha homlok s kép színt cserélne,
Mintha mozdulna az ajak!
Le a fátyolt! és homlokára
Tegyünk illatos koszorút!
A mirtus-ág s a föld virága
Méltóbb homlokra nem borúlt!
S mint összekötve van szilárdan
Mi lételünk s ő élete:
E ritka ünnep hymnuszában
Hangozzék fent az ő neve!
Tegyünk illatos koszorút!
A mirtus-ág s a föld virága
Méltóbb homlokra nem borúlt!
S mint összekötve van szilárdan
Mi lételünk s ő élete:
E ritka ünnep hymnuszában
Hangozzék fent az ő neve!
És hangozzék fent, és fentebben
Az Úrnak hálaénekük!
Mert nagy, csudás történetekben
Az ő kezére ismerünk!
Vihar s örvény a gyenge bárkán
Sokszor már-már megosztozott,
De ő a szélvészt megdorgálván,
Parthoz vivé az árbocot.
Az Úrnak hálaénekük!
Mert nagy, csudás történetekben
Az ő kezére ismerünk!
Vihar s örvény a gyenge bárkán
Sokszor már-már megosztozott,
De ő a szélvészt megdorgálván,
Parthoz vivé az árbocot.
Adott - mig elfolyt három század, -
Hiv őrállót, pásztort, vezért;
S bizunk: hogy ilyen mindig támad
A vallásért, az istenért!
Bizunk, bizunk, hogy mint erős vár,
Mely az ő nevén nyúgoszik:
Fennáll iskolánk, - vihar jő bár -
Fenn a késő századokig!
Hiv őrállót, pásztort, vezért;
S bizunk: hogy ilyen mindig támad
A vallásért, az istenért!
Bizunk, bizunk, hogy mint erős vár,
Mely az ő nevén nyúgoszik:
Fennáll iskolánk, - vihar jő bár -
Fenn a késő századokig!
Adott: ki fáklyaként világolt,
S oszlott, foszlott az éji rém ...
Ki szaggatá a sűrü fátyolt,
Mely függe milliók szemén;
Adott: kik a lélekszabadság
Sulyos békóit tördelék,
Kiknek, hogy hitök megtagadják,
A máglya s bárd nem volt elég!
S oszlott, foszlott az éji rém ...
Ki szaggatá a sűrü fátyolt,
Mely függe milliók szemén;
Adott: kik a lélekszabadság
Sulyos békóit tördelék,
Kiknek, hogy hitök megtagadják,
A máglya s bárd nem volt elég!
Sokszor gyermek- vagy gyönge nővel
Eszközle nagy történetet;
A kis Dávid parittya-kővel
Végzé, amért kiküldetett.
Az Úrnak útain titok van ...
Oh ember, ezt szivedbe vésd!
És kicsinyekben és nagyokban
Imádd a bölcs gondviselést.
Eszközle nagy történetet;
A kis Dávid parittya-kővel
Végzé, amért kiküldetett.
Az Úrnak útain titok van ...
Oh ember, ezt szivedbe vésd!
És kicsinyekben és nagyokban
Imádd a bölcs gondviselést.
