Tompa Mihály: A TITKOS BETEG.
A TITKOS BETEG.
Büszkén lépett az ifju a világba,
Mely nem töltvén be a nagy álmakat:
Más nép között keresni jobb szerencsét,
Sarut köt és vándorbotot ragad;
Frigyet sért és szent kapcsot pártütőn bont,
Könnyelmüen elhagyva a szülő hont.
Mely nem töltvén be a nagy álmakat:
Más nép között keresni jobb szerencsét,
Sarut köt és vándorbotot ragad;
Frigyet sért és szent kapcsot pártütőn bont,
Könnyelmüen elhagyva a szülő hont.
Az idegen földön mosolygva fordul
Feléje a szeszélyes sors kegye;
Édes, becses hull ösvényére - s annyi
Ok versenyez, hogy boldoggá tegye.
S nehány év hogy lefutja perceit:
Alig van futni mért, kivánni mit.
Feléje a szeszélyes sors kegye;
Édes, becses hull ösvényére - s annyi
Ok versenyez, hogy boldoggá tegye.
S nehány év hogy lefutja perceit:
Alig van futni mért, kivánni mit.
Palotája kies vidéken épült,
Hol a dús természet csudát mivel,
Fedvén dombot s tetőt órjási fákkal,
A völgyet szép, gyöngéd szülöttivel;
Lenn gyors folyó, a rét abroncsa, hol
Az áradat kövér síkot locsol.
Hol a dús természet csudát mivel,
Fedvén dombot s tetőt órjási fákkal,
A völgyet szép, gyöngéd szülöttivel;
Lenn gyors folyó, a rét abroncsa, hol
Az áradat kövér síkot locsol.
Bőség s öröm, béke s erény a házban,
A bennlakók orcái fénylenek;
A nő, az uj hon szőke szép leánya,
Szelid, nemes, - vonzalma mély, meleg
S melyet örök jókedv s játéka hord:
Festői kép a kis gyermekcsoport.
A bennlakók orcái fénylenek;
A nő, az uj hon szőke szép leánya,
Szelid, nemes, - vonzalma mély, meleg
S melyet örök jókedv s játéka hord:
Festői kép a kis gyermekcsoport.
A hála a szilárd polgári érdem
Arany könyvébe irta már nevét:
Szava döntő a nép közt s a tanácsban,
Ha jót dijaz s fenyíti azt, ki vét.
Ügyefogyott, szegény fennhangon áldja,
Szivének sincs titkon magára vádja.
Arany könyvébe irta már nevét:
Szava döntő a nép közt s a tanácsban,
Ha jót dijaz s fenyíti azt, ki vét.
Ügyefogyott, szegény fennhangon áldja,
Szivének sincs titkon magára vádja.
Szerencsés, dús, tisztelt, - és mégse boldog
Tagadja, rejti bár, de hasztalan!
Arcán, lényén sok rendkivűli jel szól,
Hogy e szivnek titkos, nagy harca van.
A hab szabálytalan rengése fent:
Mélyen rejlő nehéz sziklát jelent.
Tagadja, rejti bár, de hasztalan!
Arcán, lényén sok rendkivűli jel szól,
Hogy e szivnek titkos, nagy harca van.
A hab szabálytalan rengése fent:
Mélyen rejlő nehéz sziklát jelent.
Előtte a felséges táj kietlen.
Roppant ó vár csak puszta kőhalom,
Az emlék, hir s a hold bűvös világán
Nincs ősi árny a bástyán, a falon;
S bár volna megjelenniök szabad:
Nem ismerné a halvány árnyakat.
Roppant ó vár csak puszta kőhalom,
Az emlék, hir s a hold bűvös világán
Nincs ősi árny a bástyán, a falon;
S bár volna megjelenniök szabad:
Nem ismerné a halvány árnyakat.
A nap nehéz, ez éj nem hoz nyugalmat.
A feléje kik szeretve hajlanak:
Övéi közt is bús, redős e homlok,
Mosolyg bár a nemes, szelíd ajak;
Verőfényes, nyájas völgy ez, - felette
Rideg szirt az, sürű köddel befedve.
A feléje kik szeretve hajlanak:
Övéi közt is bús, redős e homlok,
Mosolyg bár a nemes, szelíd ajak;
Verőfényes, nyájas völgy ez, - felette
Rideg szirt az, sürű köddel befedve.
Kit a csend nyom, megrezzent a zaj, a nyert
Hozsánna, melyet a hű nép rivall, -
Távol mereng, és lelke nincs jelen, ha
Mulatva űl meghitt barátival,
A kéz, mely gyászt nem oszta senkinek,
Kezet szoritni gyors, de jéghideg.
Hozsánna, melyet a hű nép rivall, -
Távol mereng, és lelke nincs jelen, ha
Mulatva űl meghitt barátival,
A kéz, mely gyászt nem oszta senkinek,
Kezet szoritni gyors, de jéghideg.
A kor halad s az évekkel nem enyhűl
E néma harc, talányos gyötrelem:
Ah, ellene a széles föld határán
Gyógyfű csak egy távol mezőn terem.
Az a nagy s régi baj: honvágy, - az a
Gyógyfű-termő föld: a kedves haza.
E néma harc, talányos gyötrelem:
Ah, ellene a széles föld határán
Gyógyfű csak egy távol mezőn terem.
Az a nagy s régi baj: honvágy, - az a
Gyógyfű-termő föld: a kedves haza.
Oh a honvágy...! mit a hű bujdosónál
Nem enyhit a szerencse, hír, vagyon!
Magasb lelken még tetszőbb e nemes kín,
(E fénylő rozsda a színaranyon)
Mely bár emészt, gyötör, könyet fakaszt:
A szenvedő híven ápolja azt.
Nem enyhit a szerencse, hír, vagyon!
Magasb lelken még tetszőbb e nemes kín,
(E fénylő rozsda a színaranyon)
Mely bár emészt, gyötör, könyet fakaszt:
A szenvedő híven ápolja azt.
A honvágy, mely lelkünkhöz forrni tiltja
A földet és javát, ha idegen. -
Szegény beteg! sok évtől ő is úgy volt,
Mikép a nád a felvont idegen. -
Már-már repűl ... Mit egykor zengni halla:
Haza hivá az a hang élve, halva.
A földet és javát, ha idegen. -
Szegény beteg! sok évtől ő is úgy volt,
Mikép a nád a felvont idegen. -
Már-már repűl ... Mit egykor zengni halla:
Haza hivá az a hang élve, halva.
S érezve, hogy közelget a határhoz,
Hol bujdosó pályája végi lesz,
Imígyen szól az írás Józsefével
Az ágy körül siró övéihez:
Áldásom rátok ... de esküdjetek meg,
Hogy a szülő hon földébe temettek!
Hol bujdosó pályája végi lesz,
Imígyen szól az írás Józsefével
Az ágy körül siró övéihez:
Áldásom rátok ... de esküdjetek meg,
Hogy a szülő hon földébe temettek!
