Tompa Mihály: ÉN!
Könyűi záporát;
Kérdez, felel, nevén szólitja
Ő kedves jó urát.
Hivének tetemén:
Szegény vak özvegy... árva gyermek!
Ki táplál minket? Én!
Ki ily választ ada:
Ugy dolgozik...! ugy fárad és fut
Serdűlő magzata!
Nem keres a halott...
A kis leány fel-varr s fonással
Tölt sok hosszú napot.
A dolgos kis kezek
A pihegő mellen keresztben,
Fáradtan fekszenek.
Végső lehelletén:
Ah gyermekem! te is ha elhagysz,
Ki táplál engem...? Én!
Kiviszik a leányt. -
És éldegél s nem lát az özvegy,
Nem semmiben hiányt.
Az eleség kifogy:
Korsót, kosárt megtöltve ujra...
Nem tudja bár: ki? hogy?
Az éjnek idején,
S mindig szelid, közel sugást hall:
Ki táplál engem...? Én!