Tompa Mihály: BÉLA KIRÁLY ÉS A BUJDOSÓK.
Borúsan ül egy vadarcu öreg,
Vak boszú ég fel minden pillanatján,
Vak boszútól kék ajka reszketeg.
Virányos fűben alszik csendesen.
Álmán mereng az agg bús pillanatja
S majd hang törik fel ajkán rémesen:
Mi rend van a világ kormányzatán?
Felettünk tán az őrszem szunnyadoz,
Hogy a vak sors mindent zavarba hoz?
Hogy égjen szét miljó világokon
Sugára, ám fogyatkozás vele
Ne légyen semmi szín alatt rokon!
Legyen csodált, nagy, feddhetlen, dicső
Áldás legyen, - s ha végnyugalmra lép,
Keblét szakgassa meg sírján a nép! -
Ajkadra fagy kín, átok és sohaj.
Ezt láttam én és tűrjem úgy-e?... nem!
Esküszöm néked boszúm, istenem,
Romlott szivében nem soká megáll!'
«Megállj», kiált egy szózat hát megől
S egy férfiú az agg elébe lép.
Tartása büszke, barnult arca szép!
«Mondd: szörnyű öreg! e föld-e honod?
S mért, hogy királyát úgy szidalmazod.
És egyedűl ül Béla trónusán,
Ki, bár tekints szét a magyar hazán
Buzgón munkálkodik ennek javán.»
Elfordul s a kéz távozásra int.
«Mind, mind hasztalan vérszomjúzó ősz,
Tudom, mit bősz agyadban boszu főz.
Most szólsz, vagy hallgatsz, megbánod magad!»
,Jól van tehát, én félni nem tudok
Miként érzek, beszélni úgy fogok.
Váramnak már csak omladéka áll!
Szörnyűt véthetett e nép, mert az Úr
Endrét csapá nyakába ostorúl.
Míg koldult a hon, az ügy embere.
A mély bányákban, a föld kebele
Holott arany s ezüsttel van tele.
A kincset, hogy azt zsidó költse el!
S erőhagyottan, ha összerogyott,
Hátán ennek korbácsa csattogott.
Fedél nélkűl lakott az ég alatt;
Majd egy vak ábránd szállta meg fejét
Endrének s a hon díszét seregét
S lőn a bér: szent homokból szent fedel!!!
S míg így imitt-amott barangola,
A bús magyarnak megtépett hona
Ki tort ült ezer szűz erény felett.
Sok éve mult, hogy egyik éjjelen
Váramnál egy küldött had megjelen.
Mert úgy monda: ez ember pártütő!
Az nem valék, de tudtam: mit akar?
Kincset hitt nálam lelni a cudar.
Nem vive térni meg cinkos hadát!
Szegény nőm szíven szúraték,
S hű népem egyig felkoncoltaték.
E tőrt hozva el és e gyermeket,
És messze bujdosék, sokat türék,
De szűmbe boszú égett, boszú ég;
Lehull a fáról ősszel a level;
Elhagyja régi medrét a folyó.
Szőrét tigris, hiéna s a kigyó,
De a vén szívre ránőtt a boszú.
Bár nyisd fel e karban az életért
Égetni látod tűk gyanánt a vért...
Még csemetéjét sem szenvedhetem!
És tán Endrének jobb leend fia?...
Nem! apja rosz volt,... meg kell halnia!»
Nem! a királynak élni nem szabad.
Csak kísértelek mézes hang alatt,
Van-e kebledben szilárd akarat!...?
Vadásza a királyhoz elvezet. -
Vesztére bízik bennem a király,
Sokszor virasztok éji álminál!
Csak várva, hogy nyíljon rá biztos út. -
Két, három éjfél alig múlik el
Jóllakhat boszú-szomjad vérivel!»
De a vadász oly hévvel szól megint,
Hogy legyőzvén gyanút, ellenvetést,
Fölesküvék a véres frigykötést. -
Édes dalkint folyt ajkiról e szó:
- Szakgatva a bérc gyöngyvirágait -
«Mondd: édes jó atyám, mi föld ez itt?»
Arcán alá egy pár könycsepp futott...
Egy szűk fedél alatt
Az óra vészes éjszakán
Éjfél felé haladt. -
Lánykája szendereg
De álmát gyakran a vihar
S dörgés zavarja meg. -
- Zeng a vihar nagyon -
Sietve jő s szól a vadász:
«A perc jelen vagyon.»
A bágyadt szem kigyúl,
Csókja ég lánya homlokán
És elrohan vadúl.
S az elhagyott leány
Lát borzalmas álmokat
A sűrü éjszakán.
Így nyög tört hangokon.
Szegény leányka kínja nagy
A szörnyű álmokon.
És a villám leüt;
Vakító fény a felriadt
Leány szemébe süt.
A félőrült leány...
Majd öntudatlanul megáll
Egy szikla bérc fokán. -
A villám fényinél
Egymás szemébe két sötét
Alak tekintni fél.
Visz a veszélyes út
S a két orgyilkos nyitva lel
Száz ajtót és kaput.
Egy tágas és sötét
Terembe amint léptenek,
És gyorsan eltünék.
Szörnyű vén ember áll...
Egy pillanat... és im ezer
Fáklyák világinál
Állván jobb és balán
Koronás fővel a király
Feltűnik trónusán.
S a gyilkos kar lehull
És vérszomjú gyilokja a
Trón zsámolyához hull.
Dezső leverten áll
És száz vitéznek ajkiról
Zeng: « «Éljen a király!» »
De hallgatása rettentő vala,
Szivig hatott éles tekintete,
Amely minden vért jéggé fagylala.
Ismersz-e? - szólt mély hangon a király -
Oh a káromló, az őrült szavak,
Lelkembe most is vissza hangzanak.
Te jól tudod! Te látod istenem!
Hogy boldogítni vágyom nemzetem,
És mégis!... ember vagy szörnyű öreg?...
Vagy fenevad, kit szűl a rengeteg?...»
Daccal: ,Király! rontsad szét e kebelt!
Ha vétkeztem, bűntess, itt állok im
Bakóid szedjék szét vén tagjaim,
De félni és könyörgni nem fogok.
Éltem kin úgyis, szivesen halok!
Csak egyet kérek: büntesd bár e főt:
Lánykám, szegény, ártatlan, szánjad őt!'
És nem dicsőbb a fényes nap, midőn
A fellegek közűl alá mosolyg,
Mert Béla arca dicsőülve lőn.
«Nem úgy, nem úgy Dezső! halljad szavát,
Krályod néked szívből megbocsát,
Sirba hajtá atyám fáradt fejét
Fedezze béke néma nyughelyét!
Hisz ember volt, és mint az, bukhatott!
Vessétek e tőrt a zajgó Duna
Fenékre, hogy ne lássam azt soha,
S miként ölébe rejti azt a mély,
Legyen feledve a tett és az éj. -
Várad felépűl; címed, birtokod,
Miként valaha, bírni úgy fogod.
Szavát megtartja híven a király.
S ki bujdosással etted a kenyért
Istennek esdekelj bocsánatért. -
Én megbocsátok, eltévedt öreg,
Király a megtérőt ölelje meg!»
Szól Béla és a trónusról lelép
Dezsőt szelíden inti közelébb.
Keblében száz vihar csatája vív.
A boszú kihal, könnye csendesen
Hull... s a két kebel egymáson pihen.
A csend megható, durva honfiak
Szeméből édes könnyek hullanak.
Nézzétek a királyt, mi nagy s dicső
A léleknagyság dísz körével ő,
Halhatatlanságot önkezével ír.
És fölrivall a szívek hanginál:
«Éljen Béla a nagy s dicső király!» »
De nyílik a terem s két őr karán
Fekszik pihegve egy halvány leány,
Dezső leánya, a kis bujdosó.
Így szól az őrnek ajkiról a szó:
Szemléltük állni őt a bérc tetőn,
Éles sikoltás közt a mélybe hullt,
Amint szegényke még egy lépést tőn.
Felvettük s szólt: «Csak a királyhoz óh!»
És véres ajkin elfagyott a szó.» »
Dezső őrülten lányához rohan
Mi szörnyű marcongló fájdalmiban.
Szemét a lányka s ajkát felnyitá:
«Atyám! te élsz? oh hála! mondd atyám:
Valóság volt-e? vagy csak álmodám,
Hogy láttalak egy borzasztó helyen;
Már véred folyt s te mondád csendesen:
,Fuss oh leányom! a királyhoz el
Köny és ajkadnak könyörgésivel:
Másként a sírban lesz számára hely
S te árva lészesz, ki koldulni jár,
S irgalmat embereknél nem talál.» -
Futék s mi történt? nem tudom, velem!,
De jó atyám! igen fáj itt nekem...
Atyám! atyám! sokszor beszélte szád,
Hogy majd elérjük a szülő hazát. -
Jerünk! Jerünk! Elmúlt már a vihar -
Úgy mondtad túl van! túl az ormokon,
Hol sok fiú s sok lány van s mind rokon;
Virág van ott, szép a mező nagyon,
Hol jó anyámnak sírja is vagyon!»
S mintha haldokolna kis bujdosó,
Halkan törik fel ajkiról a szó.
Apja keblére hajtván kis fejét,
Amelyet átvert szörnyű fájdalom,
Ott hervad el a letört liliom.
,Kegyelmed nékem mit sem ér,
Isten áldjon meg oh király!'
Szól vén Dezső és elrohan
S a jó király könyezve áll.
Egy sírt zokogva látogat
Az esti fúvalom.
És nyögve jő és nyögve száll
A sírhalom bokrainál
Mint egy mély fájdalom.
A sírnál más is megjelen
Egy dúlt arcú öreg;
Kivált ha a menny háborog,
Villám gyúl s vad dörgés ropog,
Szörnyű imát rebeg.
Melyen túl rémek űzik őt,
Őrülten elrohan.
Nyugalma nincs az ég alatt,
Keblébe szörnyű öntudat
Emésztő pokla van.