Tompa Mihály: PÉTER.
Nagy éjszakán s a mennydörgésinél
Villámok tépik széjjel a borút
Hasgatva tölgyet, százados korút.
A dúlt folyam sötét habokba forr,
S mélyébe sziklabérceket sodor.
Szörnyű a földet rázó csattanás
Szörnyű utánn' a percnyi hallgatás.
Irtóztatóbb az ég mikor leend?
Mikor a végítélet eljövend.
Alatta ár, felette tűz rohan.
És a villám, ha lámpaként kigyúl,
Sugárinál körültekint vadúl.
Kinos mosoly vonúl el ajkain
Vad elszánás űl dúlt vonalmain
S kihivólag emelve fel karát,
Gunyolni látszik a vész táborát. -
Haragjában vészes kisértened.
Jobb lesz, ha kinos lelked földre hull,
Mig a nagy ég haragja elvonul.
Megy ő... mit annak fergeteg, vihar,
Kit a trónvesztés égő kínja mar?
Ki zsarnok lett hatalma bíborán,
S üzetve fut, túl bércen és hazán.
Péter! Péter! fejének a magyar
Nem kényurat, szelíd atyát akar.
Ki türelmével, mint te, visszaél,
Királypálcán koldusbotot cserél.
A nap ragyogva kel,
S mig a kiállott vész után,
Uj élet árad el;
Magával zordonúl,
S az üldözők elől sötét
Romok közé vonúl.
S a kínos érezet,
Hogy nincs többé trónjához út,
Gyilkolva fog kezet.
Ökölbe görcsösűl,
Alatta térde megtörik
Levél zörgésitűl.
A reszkető felett;
Hatalmát adja vissza majd
A csalfa képzelet.
Leszállván, semmi nesz...
A vad király ösvény után
Aggódva tévedez.
Mélység ásít felé,
Ott rengeteg fedezte völgy
Az útat elnyelé.
S tovább, tovább halad,
Széles folyam partján az út
Előtte megszakad.
Egy nemzet átka száll,
Enyhet, nyugalmat nem talál
Kevély Péter király.
S im lengve csolnakon
Halkan vált szót két férfiú
S halad zajos habon.
Hogyan van hon s király,
Határin él egy szörnyeteg
Átkos nevén: viszály.
Sírjában sem nyugodt,
Hogy trón s pálcája ily bitor
Kezek közé jutott.
Velence korcs fia,
Kiben király helyett hóhért
Talála Hunnia.
Hogy német és olasz
Kalandorok lepték honát,
Mint dús mezőt a gaz,
E nemzet-söpredék,
Rang s hivatalban a magyar
Fölé emelteték.
Kérdezd a sírkebelt,
Jó szándokú szavára vad
Halálcsapás felelt.
Dühén, a férfikar.
Mit szóljak még? ős birtokán
Zsellér lett a magyar.
S bús anyja reszketett,
Mert ám, ha bája szembetűnt,
Menthetlen elveszett.
Sok szende rózsaszál
Ártatlansága édenét
Feldúlta?... a király!
Míg a csanádi nap!...»
A sajka leng s a hallgató
Kék ajkiba harap.
E gyáva szörnyeteg...»
A kormányos szavát gyilok
Döfés szakasztja meg.
Sötét habokba hull...
Felette lenge csolnakon
Gyilkosa áll vadul.
Bőszült indúlatod
A partra istened se visz,
Hanyatlik csillagod!
Kormánytalan csónak halad,
Kétséggel ví a benn ülő,
Míg tart az éj s ha felriad,
De isten tán csodát teremt?
S kit a világ imája vár,
Az új korány el nem jövend?
Fény árad el kelet felől.
Légy üdvöz lombok dalnoka!
Ki új napunk hirnökje lől.
Szent érzelemmel eltelik,
S a minden lét okához egy
Hálás fohász emelkedik.
Most lelke vad s pokolsötét.
Mert a nyugalmas éjfelen
Legyilkolá emberfelét.
Hová ragadja sorsa őt?
Ártatlan vér felpárolog,
S boszút kiált az ég előtt.
Sápadt arcán réműlet ül,
Az ölt hajós utána úsz,
Vért fagylaló kisértetül.
- Vérén hizott vad óriás -
S számára zúgó sírkebelt,
Sötét hullám fenekben ás.
- Mert ám az agy zavarva van -
Nem lát, nem hall, eszén kivűl
Zúgó habok közé rohan.
Vad éjszakát lehel,
S bár isten a napot
Boltjára tűzze fel,
Ki vad kinok között
Fövényire omolt,
Sötétben hagyja a
Világtalan fogolyt.
Tördelt emlékivel,
Lelkén vampir gyanánt
Ujlag rágódik az;
Vércsepp barázdol a
Dult arc-vonalmakon,
Ajkin kinos beszéd
Kél kínosb hangokon.
Költsétek a napot futásra fel!
Királyi számmal én parancsolom,
S megszégyenűlve megtörik sugára
Királyi széken fénylő bíborán. -
Szétnézek a világon, mely sajátom!
Nem! nem: csak engem költsetek fel e
Vad álomból, mely nyomja lelkemet.
Fejemre tészem fénylő koronám,
Hogy a világon fény s nappal legyen,
S a népek égető sugáritól
Szemfényt veszítve arcra hulljanak!...
Ki úsz felém a mély hullámokon?
Talán a holtak kelnek újra fel?
Szemem vigyáz a nép jóllétire,
Kin... nem... oh kin! nem szabad!
Oh irgalom! halljátok!... százezer
Szempárt adok váltságúl! irgalom!
. . . . . . . . . . . . . . . .
Átkom reátok, gyáva gyilkosok,
Kik megmentetek a habok közűl,
S szemem vad gyilkotok hegyén megmaradt.
. . . . . . . . . . . . . .
Ki mer kacagni? porba szolga nép!
Fölkent királyod én . . . . . . . .
. . . . . . . . Ah! hol vagyok!?
Hideg falak! Vak éj! halotti csend - - -
Tán élve sírban... oh!!!» . . . . . .
. . . . . . . . . . Szegény király!
Az Úr szolgája áll;
Imája szentelt tömjénfüstiként
Az Úr elébe száll.
Szentséges áldozat,
Kiszenvedett királynak álmira
S lelkére béke hat.
Hangokkal zengenek,
Péter király és szenvedései
Felkölthetetlenek.