Tóth Árpád: KÉT RÉGI KÖLTŐ
Alélt idők felém rémlő kolossza,
Az ős magyar síkságon antik Ossa,
Setét orom, kin szittya bú a felleg!
Villámaid tüzétő1 csillagozva
Erőt tanúl a halk utód kobozza,
S hallom zihálni sziklatömbü melled!
Estéid kedvét, míg csöndben borozván
Késztéd lelked szebb korba szállni el,
A bús magyar szók, sok kevély oroszlán
Magányod vén barlangján, Dániel!
Vitéze, vén diák csak, kálvinista,
Ki kósza farsang víg kulaccsát itta,
S a gráciák kezébe tette sorsát.
Lelked szelíd fürtjét, és drága, ritka
Borából új fájdalmak méla titka
Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.
Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak
Lárvája hullt, és párka-arca lett,
Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,
S kezed lassan, reszketve írta: Lillám!