Tóth Árpád: AZ ÁLARCOS
AZ ÁLARCOS
Charles Baudelaire
Allegorikus szobor, a reneszánsz ízlésében
Ernest Christophe-nak, a szobrásznak
Ernest Christophe-nak, a szobrásznak
Álljunk meg itt e dús, flórenci báju kőnél;
Az izmos testen át hullámos vonalat
Erő bont s Úri Kecs, két egyként égi nővér.
Ez a nő igazán csodás egy műdarab,
Istenin telt tagú, csábítón karcsu termet:
Várhatná, trón gyanánt, pompás főúri ágy,
S pápák és hercegek gondját űző szerelmek.
- És nézd, a mosolya mily fínom s buja-lágy,
Átrezgi a kacér önhittség kósza kéje;
Gúnyos, sovár szeme sunyin les, mélyre ás;
Kényes arcán keret a lágy fátyol szegélye,
S büszkén kiált felénk róla minden vonás:
Az izmos testen át hullámos vonalat
Erő bont s Úri Kecs, két egyként égi nővér.
Ez a nő igazán csodás egy műdarab,
Istenin telt tagú, csábítón karcsu termet:
Várhatná, trón gyanánt, pompás főúri ágy,
S pápák és hercegek gondját űző szerelmek.
- És nézd, a mosolya mily fínom s buja-lágy,
Átrezgi a kacér önhittség kósza kéje;
Gúnyos, sovár szeme sunyin les, mélyre ás;
Kényes arcán keret a lágy fátyol szegélye,
S büszkén kiált felénk róla minden vonás:
"Enyém a Kéj szava és Ámor koronája!"
E lényen, mely olyan dús fönségnek örül,
Nézd, milyen izgató a kecs finomka bája!
Gyerünk, s szépségeit sétáljuk most körül.
Óh, végzetes csoda! óh, káromló müvészet!
Ím, a mennyei test, mely üdvöket igér,
Felül kettős fejü, mint holmi szörny-igézet!
De nem! Az egyik arc csupán finom s ledér
Álarc, csalóka dísz, s bármily kacérul intett,
Óh, nézd, mögötte mily görcsösen fordul el
A bús, valódi fej, az őszinte tekintet,
Amelyen az a maszk csupán hazug lepel.
- Te nagy szépség, szegény! könnyeid roppant árja
Gondokkal vert szivem mélységébe szakad;
Csalásod részegít, és lelkem szomja várja
Szemed vizét, mely a vad Kín nyomán fakad!
- De mért is sír e nő? e tökéletes szépség,
Holott eléborul, ha int, a földi térd?
Mily titkos bú fogán fogy az atléta-épség?
E lényen, mely olyan dús fönségnek örül,
Nézd, milyen izgató a kecs finomka bája!
Gyerünk, s szépségeit sétáljuk most körül.
Óh, végzetes csoda! óh, káromló müvészet!
Ím, a mennyei test, mely üdvöket igér,
Felül kettős fejü, mint holmi szörny-igézet!
De nem! Az egyik arc csupán finom s ledér
Álarc, csalóka dísz, s bármily kacérul intett,
Óh, nézd, mögötte mily görcsösen fordul el
A bús, valódi fej, az őszinte tekintet,
Amelyen az a maszk csupán hazug lepel.
- Te nagy szépség, szegény! könnyeid roppant árja
Gondokkal vert szivem mélységébe szakad;
Csalásod részegít, és lelkem szomja várja
Szemed vizét, mely a vad Kín nyomán fakad!
- De mért is sír e nő? e tökéletes szépség,
Holott eléborul, ha int, a földi térd?
Mily titkos bú fogán fogy az atléta-épség?
Azért sír esztelen, mivelhogy élt! s azért,
Mert most is él! De a legjobban az rikatja,
S térdében remegés e gondolatra kél,
Hogy, jaj, holnap se más létének bús robotja,
Holnap, holnapután s örökre! - mint mi - él!
Mert most is él! De a legjobban az rikatja,
S térdében remegés e gondolatra kél,
Hogy, jaj, holnap se más létének bús robotja,
Holnap, holnapután s örökre! - mint mi - él!
