Tóth Árpád: CHILDE HAROLD INDULÁSA
Ég-szűlte, lant-regélte szép alak,
Kopván neved sok kontár ajakon,
Dicső halmodról most hogy hívjalak?
Bár láttam, hol fut a híres patak,
És megsirattam Delphi dőlt diszét,
Hol a csendet halk hab csendíti csak,
Felverjem-é most bús Kilenc Szüzét,
Hogy védjék énekem, s szítsák szerény tüzét?
Kinek nem volt kenyere az erény,
Duhaj volt nappal, s felveré vadul
Az Éj álmos fülét: - nem volt merény,
Bizony, amelyre nem lett vón serény,
Szürcsölve kéjt s tivornyák színborát,
Kevés dolgot becsült e föld terén,
Lotyókat persze s céda cimborát,
Minden rendű hires léhűtők cenk sorát.
Mily vérség s származás, elmondani
Nem illik; jó nevük volt, ez elég,
Mely egykor tudott fényt is ontani.
De hajh! egy korcs sarj el tud rontani
Mindent, s a régi nagyság tovatűn!
S az ősök hír-bolygatta csontjai
S dísz-próza s vers, hazudva nagyszerűn,
Nem tesz szebbé rutat, s nem lesz erény a bűn.
Sütkérezett, mint más finom legyek,
Mit sem törődve, hogy az óra jön,
S a metsző szél sziszegve szór jeget.
Ám életéből alig egy negyed
Pergett le, rosszabb balsors érte el:
Csömör tölté el a kéjenc-begyet,
S utálni kezdé ős honát, amely
Mint cella tűnt elé, rideg remete-hely.
De bűnbánón magába mégse tért,
Nagy nővadász volt, ám csak egy leányt
Imádott, akit, hajh, hiába kért.
Boldog szűz! elkerülte e ledért,
Ki vad csókkal befente vón buján,
S elhagyta volna durva kéjekért,
Elverve kincsét új hejehuján,
S nem vágyva percre sem családi csend után.
S úgy érzé: céda társiból elég!
Mondják, szemén könny gyászolt néhatájt,
Bár visszapréselé a Büszkeség;
Bús sétáit borús gondok lesék,
S úgy tervezé, honát elhagyja már,
S megy tengeren túl, hol tüzes az ég -,
A kéjjel eltelt, most kínokra vár,
Fut, - oh, más tájra csak! - bús alvilágba bár!
Tág csarnok volt az, tisztes ősi lak,
Bár agg tetőin rég romlás tarolt,
Daccal dagadtak a tömör falak,
Ős zárda-tömb! - s ma szennyezi salak!
Mert hol vakhitnek szállt barlang-pora,
Vénusz lányserge zeng most, mintha csak
Újulna víg csuhások tűnt kora,
Kikről szapulva szól adomák dús sora.
Érzé, agya furcsán nyilallni kezd,
Emlékek fájtak tán, holt mérgü jaj,
Kijátszott bú, mely új karmot mereszt?
Nem tudta senki, nem sejthette ezt:
Harold nem volt nyílt, közlékeny fiú,
Lágy szív, mely enyhül, míg bő szót ereszt,
Nem is vágyott baráti, szép szavú
Vigaszra - hagyta csak: fájjon a furcsa bú!
Ölén körülfogták a léhütők,
S hízelgők zsongták, lebzselőn, falón,
A víg "má"-n könnyű szívvel tort ülők, -
Egy sem szerette - s hát a drága nők?
Mind rang- s cafrang-imádó, balga lény,
Ha Ámor ezt ád, jók s kezesek ők,
Mert lányt meg molyt csak egy szédít: a fény,
S Mammonnal szemben egy szeráf is rút s szegény!
De távozóban elkerülte őt,
Hő érzelme egy nővért is karolt,
Őt sem köszönté bús útja előtt,
S pár híve sem látta az elmenőt;
Ám mégse volt a szíve érc, hideg,
Oh, ti, akiknek lelke odanőtt
Pár kedves tárgyhoz, ugye érzitek:
Nem enyhít a bucsú, csak szívünk vérzi meg.
Nők drága hangját, nagy szemükbe kék
Tüzet, hajuk selymét, kezük havát,
Miktől egy szent is bűnbe dőlne még,
S mik ifjú vágyát rég torkig telék,
Nemes nedűt kupák habzó ölén,
S a csalfa fényt mind otthagyá: elég!
Ment, könnytelen, túl tenger tükörén
Pogány partok felé, túl ekvátor körén!
Mint aki, hogy viheti őt, örül,
Gyorsan fakult a parti szikla-él,
S már habba süllyedt el köröskörül -,
S ekkor, tán, mint ki gyorsan csömörül,
Már bánta útját - ám a gondolat
Elszunnyadt benne, s mely az ajkra gyúl:
A jajt lenyomta; társi azalatt
Sírtak mint a gyerek, s a szél fütyült s szaladt.
Harold, mint néha rég, hárfához ül,
S bár nem tanult, kipenget némi dalt,
Tudván, hívatlan nem lesi ki fül:
Veri bús ujjal, titkos-egyedül
A barna éjben a búcsú szavát,
S míg a hajó hószín szárnyon repül,
S hanyatló partok ködbe múlnak át,
Az elemek közé sóhajt: "Jó éjszakát!"...