Tóth Árpád: TAVASZI EST
TAVASZI EST
Albert Samain
Koratavaszi esték: titkolt és félvesejtett
Szerelmek... szelíd szélben kibomló puha selymek...
Csiklándó légi ujjak... titokzatos tömjének...
Kicsordult égi kelyhe egy angyal szép kezének...
Ó, milyen vágy teszi, mily szívriasztó zajlás,
Hogy most a nők csípőjén oly epedő a hajlás?
Rózsásarany az alkony, s a lég örömtől telt el,
S a város is, ma este, dalol, miként a tenger.
A félig nyílt ajtójú parkban még fénylenek
Az áprilisi friss fák, s köztük zöld por remeg.
Munkásnépét haza most engedi a műhely,
S kong sorba lomha léptük, s oly szeliden merül fel
Zord homlokuk az árnyban, mintha, hol bús szenny csorgott
Lágy Veronika-kéz törülné le a kormot.
A hétnek vége már, s vidáman az est hűsét
Harangszó zengi át, mert holnap itt a húsvét!
Ó, vén gót tornyok öblén reszkető agg harangszó,
Ódon, katolikus korok mélyéről hangzó,
Zeng-bong, s bensőnkben is, szelíden véle-rezegvén,
Valami régi csont zsong, áhítatos, keresztyén.
De már, bús fátylai alatt is szép mosolygó,
Az Éj, a pogány papnő jő, s már az arany bolygó,
A hold, a mély azúron rajzolva fínom ívet
Mind magasabbra leng, s egyre tisztább s szelídebb.
Egy perc, s az égő város egyszerre elcsitul,
Azt mondanád, reá most lágy asszonykéz simul.
Lassan minden zaj elhal, és minden szín kiég,
Szerelmek... szelíd szélben kibomló puha selymek...
Csiklándó légi ujjak... titokzatos tömjének...
Kicsordult égi kelyhe egy angyal szép kezének...
Ó, milyen vágy teszi, mily szívriasztó zajlás,
Hogy most a nők csípőjén oly epedő a hajlás?
Rózsásarany az alkony, s a lég örömtől telt el,
S a város is, ma este, dalol, miként a tenger.
A félig nyílt ajtójú parkban még fénylenek
Az áprilisi friss fák, s köztük zöld por remeg.
Munkásnépét haza most engedi a műhely,
S kong sorba lomha léptük, s oly szeliden merül fel
Zord homlokuk az árnyban, mintha, hol bús szenny csorgott
Lágy Veronika-kéz törülné le a kormot.
A hétnek vége már, s vidáman az est hűsét
Harangszó zengi át, mert holnap itt a húsvét!
Ó, vén gót tornyok öblén reszkető agg harangszó,
Ódon, katolikus korok mélyéről hangzó,
Zeng-bong, s bensőnkben is, szelíden véle-rezegvén,
Valami régi csont zsong, áhítatos, keresztyén.
De már, bús fátylai alatt is szép mosolygó,
Az Éj, a pogány papnő jő, s már az arany bolygó,
A hold, a mély azúron rajzolva fínom ívet
Mind magasabbra leng, s egyre tisztább s szelídebb.
Egy perc, s az égő város egyszerre elcsitul,
Azt mondanád, reá most lágy asszonykéz simul.
Lassan minden zaj elhal, és minden szín kiég,
Áll az esti varázslat: és minden csupa kék!
Óh, perc, feledhetetlen, mikor a tömeglélek
Megérzi, hogy a tűnt nap egy kis tovatűnt élet...
A szíven át most kósza vágy lágy hulláma illan,
Míg az árnyban kocsik lámpás-csillaga csillan.
Óh, tavasz-esték: halk szél, heve könnyű sohajnak,
Édes szemek!... Szelíd kéz!... Epedve nyíló ajkak!...
S a szerelem, rózsával fogai közt, hanyag
Bájjal, földre lecsúszó köpenyben, hallgatag
A folyó korlátjára könyököl puha-resten,
És fátylas, szép szemével, kegyetlen ifju isten,
Míg arany tegezébe nyúl, mely nyíllal tele,
Rámosolyog az Éjre, s az egyetért vele...
Óh, perc, feledhetetlen, mikor a tömeglélek
Megérzi, hogy a tűnt nap egy kis tovatűnt élet...
A szíven át most kósza vágy lágy hulláma illan,
Míg az árnyban kocsik lámpás-csillaga csillan.
Óh, tavasz-esték: halk szél, heve könnyű sohajnak,
Édes szemek!... Szelíd kéz!... Epedve nyíló ajkak!...
S a szerelem, rózsával fogai közt, hanyag
Bájjal, földre lecsúszó köpenyben, hallgatag
A folyó korlátjára könyököl puha-resten,
És fátylas, szép szemével, kegyetlen ifju isten,
Míg arany tegezébe nyúl, mely nyíllal tele,
Rámosolyog az Éjre, s az egyetért vele...
