Vajda János: Balassa Menyhért | Verstár - ötven költő összes verse

Balassa Menyhért

Győzedelmi zajjal, fénnyel
Viszi a szép Thurzó Annát
Boldog vőlegény Balassa,
- El is ülte lakodalmát.

Mint a vőlegény ohajtá,
Gyors, rövid lett a vigalom,
Éjfél tájban a cigány is
Elaludt már a cimbalmon.

A vendégek elrobogtak,
Elfeküdtek a cselédek.
Ős szokáshoz és urához
Híven - valamennyi részeg.

Részeg a vár ura is tán -
Szeme úgy ragyog, világol
És a nyelve oly nehéz lett -
Leirhatlan boldogságtól!

Titoksejtő csöndes éjjel
Ereszkedik le a várra;
Még a halk szellő is elbujt,
Mintha valamire várna...

Hallani tán a gyönyörrel
Megtelt szívek dobbanását?
Tündér arcu szép menyasszony
Első csókja csattanását...

Meg is hallaná pediglen,
Oly döbbentő csöndesség lett,
Röpülése hallik ördög
Pillangónak - denevérnek.

Közbe-közbe hallik egy-egy
Ittas alvó horkantása, -
Most elalszik az utolsó
Világ a vár ablakában.

Ki oltotta el? - talán a
Szép menyasszony halk sohajja,
Melyet egy bús sejtelemtől
Bántva, sohajtott el Anna?...

Irigyeddé lett a végzet,
Jó Balassa, jaj neked már!
Fuss, tagadd meg a gyönyört, mert
Kész halál az, ami rád vár!

Elárult a sötét éjjel,
Mely ellenségid takarja;
Háborodva kél föl a szél
S viszi a lángot magasra.

Saját szíved is elárult,
Mért dobog úgy, hogy nem hallod:
Két ezernyi támadó had,
Döngeti a kapud, ajtód?...

Ég a váralj, föl van gyujtva.
Már a kaput ostromolják;
Elviszik majd szép arádat,
Még mielőtt megcsókolnád...

Kétezer jancsár s lovashad
Jött el érte Esztergomból,
Hogy ha kedvesb életed, hát
Mondj le szép menyasszonyodról.

Lásd, hogy halványulnak a kéj-
Lángra gyuladt piros ajkak,
Hallod a fájó sohajtást:
"Ez hát sorsa a magyarnak!

Magyar hölgy hát nem lehet már
Nője a magyar vitéznek!
Vagy különben mit jelentsen
Ez a gyászos szörnyü végzet:

Még alig telt párszor a hold,
Első férjem, hős Cseh Gábor
Alig mondta az igent el,
Halni szállt le az oltárról!

Jaj azoknak kik ez átkos
Földön látnak napvilágot,
Nem telik le a magyarról
Soha a nagy régi átok...

Hol a kard, menj halni véle,
De előbb üsd a szivembe,
Látom, Isten s végezéstől
Átkozott annak szerelme!"

Fájóbban minden kinoknál
Így panaszlott Thurzó Anna,
Szíve jobban megfájdult rá
S szinte meghasadt miatta!

Mély hangján a fájdalomnak
Szólt Balassa: "Mért bántottad
Szent sebeit egy örökölt
Régi hazafájdalomnak?...

Ha menyasszonyát kell védni,
E szegény beteg hazának
Sebeire emlékezni
Nincs szüksége Balassának.

Magyar leánynak születni
Nagy dicsőség - érdemeld meg,
A veszéllyel te ne gondolj,
Csak azt mondd nekem: (szeretlek(."

Thurzó Anna lelkesülve
Csókot ad rá válaszképen;
Hősi bátorság villámlik
Balassa Menyhért szemében.

S kardot rántva, úgy, ahogy volt
Hajadonfő, öltözetlen
Rohan a vár kapujára,
Hova épen hág az ellen.

Kiriglár bég épen akkor
Tolta föl fejét előre,
Az aztán a teste nélkül
Hamar is leért a földre;

Többi része pedig ülve
Ott maradt a vár bástyáján,
Mintha segitségre hína,
Hébehóba egyet vágván...

Hanem azt a támadó had
Okosabban magyarázta:
- Vissza innen! hogy ha kedves
Az Isten szép napvilága.

Ezenközben lóra pattan
Menyhért és dörgő szavára
A fölébredt mámort vesztett
Őrsereg is megy utána

És ameddig Léva égő
Házai világot vetnek,
Megy nyomába öldökölve
A bomlott futó seregnek.

De amidőn hadakozva
Leérnek a sík mezőre
S a százszorta nagyobb ellen
Kivehető lett előtte:

Saját vakmerőségétől
Elréműlve, álmélkodva
Leereszti véres kardját,
Népét vissza parancsolja.

"Hogy szaladnak a bolondok"
- Mosolyogva mond magában -
"Meg ne tudják, hányan voltunk"
S vissza nyargal lóhalálban;

Nyargal vissza, vad zaját nem
Hallja már a harcmezőnek.
Dobogó szivéhez újra
Édes ábrándok szegődnek.

Hasad a hajnal keletnek,
Fölkel a menyasszony-ágyról
Thurzó Anna és remegve
Néz ki a vár ablakából.

Sovár szeme Balassáját
Keresi: de nem találja,...
Fekete volt, hogy elment, s most
Fehér hab a paripája.

És gyolcs inge, mely fehérlett,
Most piroslik a sok vértől.
"Ne ijedj meg - szólt Balassa,
Egy csöpp sincs rajt az enyémből!..."

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?