Vajda János: Sirámok
Zúg alatta már az erdő.
Észrevétlen langy lehellet
Rázza a faleveleket.
Hervadt levelek szállongnak,
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő, csöndes.
Egy nehéz, bús előérzet.
Hosszú árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen...
Fogja el az egész tájat;
Az a bánat, mit az ember
Érez és nevezni nem mer -
Vádol, örök nagy természet;
Mely kiégett szivvel kérdi:
Mért születni? minek élni?...
Mint diadalének...
El innen, el innen!
Ne őrüljek még meg.
Ne halljam azt, ami másnak
Dicsőséget hirdet;
Nekem halált, vagy ami több:
Feledékenységet!
Oly igen szerettem,
Ami vigasztalt, most
Az is ellenségem!
Mintha ebek csaholnának,
Mire a vadállat
Sebeivel nekiront a
Legsűrűbb magánynak.
Semmi hír harangja
Ebek vonitása:
Néma sivatagba
Rohanok én; de mi haszna?
Nyugtom nem találom,
Mit ér, hogy nem látok embert
Ha - magamat látom...
Mint diadalének...
Én oly búsnak érzem,
Mintha temetnének;
Mintha temetnének ifjú,
Koránhunyt halottat;
Mintha hallanám zörögni
Saját koporsómat!...
Mely az égre derülten jő,
Azután könnyekre törve
Száll alá a szomju földre!
Mást altatva nem nyugonni;
Nyomoruság ablakában
Siránkozni - mindhijában;
Átsuhanni a világon
Kinevetett, ismeretlen
Fájdalomtól üldözötten...
Itta ezt több jó bolond már!
S mind azt hitték, üdvözítnek;
- Nekem már e hitem sincs meg!
Hirtelen hogy elsötétűl!
Mintha állana itélet,
Valakit kivégeznének...
Tövig átborzadnak rája;
Mintha hóhér keze volna,
Mely szemeiket befogja.
Néha hull alá rezzentőn
Egy-egy levele a fáknak,
Mintha könnyet hullatnának...
Hiszen ők virultak, éltek.
Az, hogy mostan elhervadnak,
Hogy szerettek: jele annak.
Szerelemnap sütött rájuk;
Ölelkeztek a szellővel,
Susogtak az éneklővel...
Hullok én is a harasztra;
Száraz haraszt, födj el engem!
Volt nyaram, s én - nem szerettem!
A nap nyugovása!
Talán most pillant be
Abb' a szebb hazába?...
A hegy tetejéről;
Ijesztő kisértet
A mult éjjeléből.
Arra a sugárra,
Menj el innen, menj el
Boldogabb határra...
Szélvihar lesz holnap:
Azok a vén romok
Mind-mind leomolnak...
Majd midőn a kihült képzelet
Együtt látja mind a boldogságot,
Amit nem bírt, s mégis elveszett...
Igaz életkincset botoron:
A koszorút, a gúny koronáját,
Összetiprom és megátkozom!
És hajamat tépvén, kacagok;
De e kacajon - ha volt, ki engem
Igazán szeretett - sírni fog!...
Paripája lettem:
Taliánország felé
Mentem, mendegéltem.
Puska és tarisznya.
Veritékem volt a só
Sótalan marcimba.
Volt a balfelembe,
Kedvesemnek képe volt
Ebb' a kis szekrénybe.
És a dobszó mellett
Csatatér és győzelem
Képein merengek.
Verem a világot;
Fejemen véres babér
Koszorúkat látok.
A hegy oldalában
Ringatón zörgő malom
Dörömböl magában,
Kecskék fürge nyája,
És a kecskepásztor egy
Bogárszemü lyánka.
Szeretőm lett volna...
Isten veled csatatér
Fényes koszorúja!
Tovább nem mehettem,
A kicsiny malomba én
Legénynek szegődtem.
Kecskepásztor, és én
Lettem vón legboldogabb
A föld kerekségén.
Élet-bölcsességet;
Megtanultam, miből áll
Boldogságod, élet!
Bírtam a világot.
Elfeledtem, ami több,
A mulandóságot.
Ah ezek jó népek!
Feledékenységemért
Nem is nehezteltek.
Nagyobb hatalom van:
A katona-fegyelem!
E miatt lakoltam.
Halálos itélet
Szerelemtől lángoló
Szivem közepének...
Édes volt ez álom.
Valómat egy nyomorék
Koldusképnek látom...
Sokkal többet érhet;
Nem szeretve senkitől
Mit ér ez az élet?...
Mert alattad ing az ág?
Dalod a vihar túlzengi,
Nem figyel, nem ismer senki,
S gúnyol a hideg világ?
Éhhalál vár egykoron;
És ami teremti a dalt,
Mit dalod kért, lesz-e az majd -
Szerelem - a jutalom?
Önmagának jutalom.
És a világ? - Majd megtapsol,
Koszorut ad - ottan ahol
Nem kérsz enni - sírodon!...
Éjrül éjre hidegebb...
Ölő tél, mely megdermesztesz,
Érezem már szeledet.
Melyeket vágy, szenvedély
Emelt egykor és fürösztött,
Most e szél, e hideg szél.
Gúnykacajja gyanánt kérd
Hideg szele az időnek:
Vársz-e még, remélsz-e még?
A virág ellankadott;
Őszi nap, késő a fényár!
Hajnal, késő harmatod!
Mi a hit, nem ismered?
Kereszt, mit ha hűn viseltél,
Végre ráfeszítenek.
Virág, zárd be kelyhedet!
Hallod, e világra unt szél
Mily vadul kacag, nevet...
Avvagy ám remélj, szeress;
De csordultig tölt reménnyel
Vessz, hogy kétségbe ne ess!
Naprul napra rongyosabb!
Arra vársz tán, gyönge lélek,
Míg a rongy mind leszakad?
- Szél, üvöltsön viharod!
Öld el a még ép vírágot,
Ezután én kacagok.
Gunykacaj, metsző, hideg,
Hit, remény itt nem használnak,
E világ nagyon beteg.
Ingjatok meg, hegyek! és
Feketülj el szelid kék ég -
Legyen kétségbeesés.
Élesen fölkacagok;
És ha e kacaj sem ébreszt,
- Sírnék majd, de nem tudok...
Kígyó jár a zöld levélen.
És irigyen sziszeg alant;
Búg fölötte a vadgalamb.
Szedjétek meg a virágot,
S élvezzétek - nem gondolva
Se tövisre, se kigyóra...
Megjön a hűs őszi éjjel;
Kigyó nem lesz a virágon,
De galamb se szól az ágon...!
Sirdogál a vén esztendő;
Égen földön szinte látszik,
Hogy egészségére válik.
Veri a szép csöndes eső.
Alszik az ég napja, holdja,
Mintha az is egy pár volna.
Mint kik itt lenn a kunyhóba
Alusznak alacsony házban,
Alacsony ház - magas ágyban.
Alszanak vagy mit csinálnak...
Bizonyos hogy ők pihennek,
Hírével a jó istennek...
Nehéz munkás nyárnak, ősznek
Kiállották fáradalmát,
Most veszik el a jutalmát.
De nyaradat hogy töltötted?
Ábrándoztam - megkönnyeztem,
Kiket most megirigyeltem!
Mit ér az emberiségnek?
Jobb, sirasd meg múlt idődet,
Mely nem tér meg soha többet.
Az ugaron áll magában.
Jó pipája vígan füstöl,
El nem alszik az esőtől.
Szeretője van eszébe;
Mert van neki - kinek nincsen?
- Csak nekem nem ád az isten!...
Nyugodalmat ugy sem lelsz te;
Mig a világ végit éred,
A reménység addig éltet.
Merre jár a felhők rajja,
És ahonnan hozzád eljő,
Az a meleg déli szellő:
Azt hiszed, mig el nem éred.
Keserű lesz észre venni,
Hogy az, amit leltél - semmi!
Még rohan az erdő vadja,
Bár a sebek egyre folynak,
S alig áll meg - összeroskad!...
Én a puszta kertbe járok,
És magamat látom abban
Egyre dúltabb, halványabban...
Lombtalan cser megraboltan,
Hajadonfő néz az égre,
Mintha elégtételt kérne...
Mintha velem csúfot űzne,
A haraszttal körülöttem
Táncol a hűs levegőben.
Koszorút tesz homlokomra...
Részvét avvagy gúny van ebbe?...
Betekintek a szivembe...
Hogy e szél megérte engem...
És hogy ember e világon
Nem volt ily igaz barátom!...
Egy járatlan nem ismert pusztaság.
A buja füvön át
Sebes vágtatva egy vad ló rohan;
"A kicsapongás"
Hátán az elkapott gyerekkel,
Ki hátra már rémülve pillant
Az átrohant
Kétségbeejtő messzeségre...
A remegő száraz ágrul
Hullanak a levelek...
Reszketek én még utánad,
Hullatok még könnyeket.
És levele és virága
Hó alatt áll, feketén...
Hideg leszek, mozdulatlan...
S lesz fölöttem szemfödél...!
Viszi a tél fagyos szele;
Gyászkiséret megy utána,
Vándor felleg barna árnya...
Nem tudnak úgy a harangok!...
Fejem fölött jönnek mennek
Gyászfelhők, és zengedeznek...
Ki sirat el engem így majd?
S nem tudom kitől, de kérdem:
Ki temet el majdan engem?...
Lelkeinkre hulló csillag!
Nem örültem, s ne örüljek
Soha égő sugaradnak?...
A sivatag életet -
Te lehullj és elenyésszél -
S ne találj meg engemet?
Ifju vidám cserjébe jártam;
A zöld levélről azt gondolva,
Hogy koszorú lesz homlokomra...
- Mit most irigylek - akkor szántam!
És szivemet hő napnak hittem,
Amely körül jár, forog minden,
Az üldözésben iramló vad,
És szánta a nyögő galambot...
Oly boldog és olyan szabad volt!...
E szép erdőből elkergettek;
Most őrebek csaholnak benne,
És néma a galamb szerelme...
Csak a távolból integetnek,
És várnak... És vár engem ott a
Mereven álló tilalomfa!
Hol szemfedőként leng az árnyék...
S egy bujdosó nesz súgja rája:
Hogy koporsó lesz minden fája!...