Vajda János: A természetből
A természetből
Lányszív, ha sok a búja, megreped;
Hős férfié utóbb kővé mered.
Hős férfié utóbb kővé mered.
Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.
De meg nem lágyul az többé soha.
Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kőszirt állja - és kacag.
A kemény kőszirt állja - és kacag.
Hadd üsse, rontsa, fáradjon bele
Az istennyila: nem gondol vele!
Az istennyila: nem gondol vele!
Égesse le a kopár ormokat,
Úgysem terem többé virágokat!
Úgysem terem többé virágokat!
Ne is kimélje dacos homlokát,
Nem kér kegyelmet tőle - ő sem ád!
Nem kér kegyelmet tőle - ő sem ád!
Mert bár ha nincs többé öröme, búja:
Van olthatatlan égető boszúja,
Van olthatatlan égető boszúja,
Mit magzatként rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán...
Mélységes méhében, miként a volkán...
Jaj akkor néktek, ellenségei!
Ti környékének pára gőzei!
Ti környékének pára gőzei!
Kik gyülekezve a felhősereg
Hadában villámokká lettetek,
Hadában villámokká lettetek,
A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.
S fölötte állnak palotáitok.
Üszökbe, lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap,
Alattatok megint, reped a föld;
S ha majd a rémület mindent kiölt:
S ha majd a rémület mindent kiölt:
Csontjaitok rakásra égeti,
S sírjaitokat is betemeti!
S sírjaitokat is betemeti!
