Vajda János: Nyári les
Fák árnyai nyúlnak előre.
Rejtek sürüből most indul a vad
Ki, párja után, legelőre.
Rémmel telik el, besötétül.
Mint síri lehellet, száll a bagoly,
Kárpázat a lég denevértül.
Ül trónra, lenézve merengőn.
Ébrednek a lelkek, mozdul a lomb.
Lovagolnak az árnyak a szellőn.
Ökrészfiu füttyöt eresztget.
Tévedt utazó bolygván egyedül,
Bezzeg veti most a keresztet.
Ő egymaga áll ki merészen.
Némán egerész, neszelve vigyáz,
Nem ötlik-e vad ki a résen?
Hah végre, szerencse... talántán ...
Ugy ám... de elugrik az őz, mi kár!
Hogy a mennykő szántson a hátán:
Előle parasztgyerek, asszony;
Szegénybe' pedig meg-megfagy a vér,
Ha zörren a szél a haraszton...