Vajda János: Elmult idő
Az erdőn oly szomorun hegedül,
Hogy a fák borzongnak, a gally remeg,
Táncolnak a légben falevelek;
Egy leszögelt koporsó födele;
Miként ha az idő, az ég, a föld
Kétségbe esnék önmaga fölött;
Hogy amit emberek közt nem lelek,
A messze ég alatt találhatok
Az övénél is nagyobb bánatot.
Miért zokog, mit nyög e zord vadon?
A suhogó avarba borulok.
Multat, jövőt, mindent elgondolok.
És elmulunk mind innen egykoron...
Megfeszitették az isten fiát!
El van hibázva az egész világ...
Nagy az bizonnyal, mit siratsz, a baj.
De mégis egyet mondok én neked,
Ha volna arra nálad felelet.
Betöltve mással az a jelenet...?
Muló idő, lehet-e mutatód
Előre-hátra igazítni, mondd?!
Törülhető-e, ami megesett,
Mitől az égi zárdaszűz, a hold,
Izzó haragra lobban, az a folt?
Megtér-e vissza az a pillanat,
Mi nekem akkor... ottan ... elveszett?
Tehetlen ebben isten, végezet?
A felelet dermesztő némaság.
Mint az adós, fizetni képtelen.
Szégyenkezőn süket a végtelen.
Kárpitja lassan rám ereszkedik.
S gyászom diadalában egymagam
Állok reménytelen, vigasztalan...!
Hogy nincsenek körülte csillagok.
Mi haszna ég el benne annyi láng?
Neki sötét gyász a kerek világ.
Ha mások azt rá vissza nem verik.
Visszhangtalan az üres végtelen...
- Ez a te földi átkod, én szivem.
Mit súgnak ott a hulló levelek?
Hogy nincsen erre más vigasztalás,
Mint bús enyészet, örök elmulás...
Neked virágot többé nem fakaszt,
Megsemmisülni! rád ez volna ír;
De hajh! ki fejti meg, mit rejt a sír?
A lélek él, nyugalmat nem talál.
És visszatér a bősz emlékezet
Az üdvre, mely örökre elveszett!!
Erőködő, vergődő emberagy!
A végtelen világ, az egyetem
Hallgat közömbösen, részvéttelen.
Teremts magadnak egy istent magad,
S higyj benne buzgón, esztelen, vakon.
- A teremtésben nincsen irgalom...!