Vajda János: Első ének
Fátra tetejétől le a tengerszélig;
Beborult, sötét van messze nagy vidéken,
Reményül se hagyva egy nyilás az égen.
Szemlátomást hízik, dagad most a róna;
Különben ki otthon sátor alatt vagyon
A jószágos ember örül igen nagyon.
Adj uram még hármas ünnepet utána!
S elmélkedve ilyen kivánatos sorrul,
Hevert oldaláról a másikra fordul.
Hogyan élednek fel ellankadt vetési;
Nehéz illatával fű- fa- és virágnak,
Láthatatlan méhek: gyönge szellők járnak.
Koszorút, bokrétát kötöző leányok
Eltekintenek a sűrü zöld erdőbe,
Titkolózva támadt képeken tünődve.
Mintha tudná, hogy most nem lesz semmi dolga.
Bóbiskol a madár, ringatja a fészek,
Tető alatt van most mind a jótét-lélek.
De mikor nem volt e földnek bujdosója?
Vagy a nép, mely itt él Magyarország földjén,
A világra is már nem bujdosva jött-é?
Akad ember mindig - földönfutó párja!
S az öröm, ha másutt életét megúnta,
Ide jő nagy árván, s elvegyül a búba...
S meghajolva búsong koronája fölött!
Hol ha be nem omlik vértanuk sirhalma,
Tenger volna, melynek egymást űzi habja.
Gyorsan tünedező síkon - föl a bércnek.
Jön süvöltve a szél, húzza kacagányát,
Sírva kéri, hogy ne hagyja itt hazáját.
"Megsirat - ne menj el - Magyarország trónja;
Majd beföstik leölt igazak vérével,
Megfertőzik undok áruló beszéddel...
Fölkereslek majd az idegen hazába';
S csatamezőn fölvett haldokló testvérek
Nyögésével világ végéig kisértlek." -
Mintha Béla szíve fájna alattomba,
Alattomba... mert eközben arculatja
A harag villámos felhőit mutatja.
Szeresen, gyülöljön bármit e világon:
De ha fáj, maradjon odabenn magára,
Ne merjen kiülni hősi orcájára.
Kérte ki a bút, hogy föl ne üljön rája;
Mert akit fölnyergel ez a rút boszorkány,
Sarkantyúja örök ráncot vág az orcán.
Hol a piros sugár harcol a homállyal;
Barnapiros volt az, igaz magyar fajta,
Magába szeretett a teremtő rajta!
Rajta a félelmes a kedvessel páros;
Játszva ing lován, mint büszke hadi gálya,
Mely alatt kifárad a tenger dagálya.
Azért is gyakorta makrancos, házsártos;
Legeléskor csöndes, ehhöz semmi kedve,
Mintha szeretné, ha más ennék helyette.
Mintha rá nagy tettek dicsősége szállna,
A felhőbe tekint, oda vágyna szállni,
Mindha kevesellné csak a földön járni.
Kevélyen tekintget jobbra balra rája;
S minthogy épen ura sarkantyúja érte,
Noj' szen megmutatja hogy megszolgál érte,
Nem látod a lábát mikor ér a földre;
Mint a szél hajtotta futó fölleg árnya,
Eltünik a messze kékellő homályba.
Míg az ország szélén újra feltaláljuk,
Mért bujdosnak messze túl a völgyön, halmon,
Ily pogány időben - : várjatok, eldallom.
Magyarország trónján, - jámbor, istenfélő
Ember, nagy keresztény - magyar is volt persze,
Csakhogy az idegent fölöttébb szerette.
Győzött, valahányszor magyar ellen harcolt;
Nagy hódító volt a szellemek honába',
Szentnek is avatta ugyancsak a pápa.
Olaszok állottak az ajtósarokra;
Tulajdonkép maga állította őket
Oda, kik azután ősz fejére nőttek.
Éles fegyverük volt - jól tudtak susogni,
Hogy harcoljon a hős ellene a szónak?
Oroszlán is kitér sziszegő kigyónak.
Így van ez maiglan - látjuk e világba';
Mit teszünk mi jobbat elaggott korunkba'?
- Csutorát, tarisznyát akasztunk nyakunkba,
Újra gyermekekké tesz bennünket a kor,
Sőt az unokák még fejünkre is hágnak,
Nevetnek, gúnyolnak, és sárral dobálnak...
De hova tévedtem már megint - a kőbe!
Korhely képzelődés hova sülyedél le,
Nem dicsőbb-e lenni trónus közelébe?
Leimádkozandó minden gyarlóságot.
S amint leolvasva szeme hatvanhárom,
Utoléri őtet csöndes, édes álom.
Hogy felüljön Magyarország trónusára;
"Már ugyis csak hálni jár belé a lélek,
Láb alól kitenni talán nem is vétek.
Meg is köszöni még" - gondolá magába';
"Oszt minek a világ!" - s olasz cimborái
Között orgyilkosra könnyü volt találni.
Árpád nemzetségből - fogjuk majd ezekre
A csínt, - hihető lesz, mert ugyis a trónra
Ők következnének előttem a sorba,
Nem tudják deákul még a miatyánkot;
Aztán térdepelni sem igen szeretnek,
S csak félvállról néznek oda bármi szentnek...
- Tanusítva mélyen járó bölcseséget -
Engem nevezett ki, - de nem gondolt rája,
Hogy a legnehezebb: várni koronára."
Szőke angyalok a feje körűl járnak.
Aztán karjaikra véve őt, repülnek
Magasán a kéklő mérhetetlen ürnek.
Paloták és házak tetejét föltárják,
Látott is sokat - -sok érdekes dologra
Halovány szent arcát szégyenpír futotta)
De amint beérték saját palotáját,
Mit soha nem sejtett, szörnyüködve nézte,
Hogyan törnek ő szent jámbor életére.
- Mialatt a szárnyas ajtó nyílik épen;
Egy olasz testőre óvakodva lép be,
Tőrhegy-fényü szemmel - késsel a kezébe,
Csodálatos, édes zeneszerű hanggal:
"Akarod, hogy végre hajtassék e vétek,
Hogy elkárhozzék e noha gonosz lélek?"
Az angyalok erre leereszkedének.
Beleillesztették szellemét a testbe
S szárnyeresztve álltak háta mögé, lesbe'.
Kinek fölnyilik most két szeme pillája,
És nyugodtan néz rá... de minő szemekkel!
Bűnös szeme szemközt nem állhat ezekkel.
Intené átlátszó szellemujjaival; -
S szól a szent király halk, megigéző nyelven:
"Mikor isten velem, ki lehet ellenem?"
Ónnehéz bűnbánat húzza le a földre;
Leborul a király trónja zsámolyához,
S töredelmesen kezd bűne gyónásához.
A galád Péternek sehogy sincs inyére.
Volt esze: magára nem hagyott vallani,
Sietett őkelmét karóba huzatni.
Béla herceg iránt mély gyanút gerjesztett,
S a beteg királyt már parancsolva kérte,
Béla herceget hogy fogassa be véle.
De a jó király a jövendőre gondolt.
Béla herceget hát magához hivatta
S így beszéle hozzá, könnyeket hullatva:
De magyarabb, hívebb és nemesebb lelkű,
Semhogy - mint galádul koholt gyanu terhel:
Életemre törnél kibérelt fegyverrel...
A veszélynek, mely tán érhet udvaromnál,
Egyenes nagy lelked szégyell is kitérni -
- De neked a magyar hazáért kell élni.
Emlékezz, mi áll rajt: Magyarország sorsa!
Okos és erős vagy: senkitől sem féltlek,
Csupán önmagadtól, - jól vigyázz hát, kérlek.
Neked utaidban minden jót kivánok."
És elhallgatott, és csak kezét nyujtotta,
Mélyen érzett bánat nagyon áthatotta,
S ráejtette bátyja remegő kezére;
"Bátya! - mondá - szóljon ez a könny helyettem,
Értelek - indulok - áldjon meg az isten!"
Kivezette kedves lovát az állóból;
A kapunál Endre bátyja köszöntötte,
Még jókedvvel kérdvén: hova, hova, öccse?
Jöjj utánam majd, ha sorsod úgy kivánja"-
S elrohant, eltűnt a zordon bús időben,
Mint a kanyargó sas fekete felhőben.
Hogy fölért a Kárpát kékes oldalára;
Sokszor elfáradt és sokszor felkiáltott:
"Édes egy hazám be nagy a te határod!"
Felséges nagybátyja képe tűnt elébe,
Kinek, mint e bércnek idegen határba,
Már a koporsóban van az egyik lába.
- Meg kell halni végre a föld emberének;-
De örökké élni kellene honának,
Melynek életéért annyin elhalának!...
Arany sarkantyúja zöld selymén a gyepnek,
Mint a messziről jött fáradt zene hangja,
Pengve, képzelmébe jobban elringatta.
A meredeken föl gyalog járt mellette)
Egyet-egyet csípett út melletti fűből,
Hogy jobban mehessen majd ha ura ül föl.
A természet bája volt rajt minden inger;
Itt-amott egy gombaképü tót lézenge,
De az a magyart nem várta be közelre.
Érezett szívében nagy hiányosságot.
Mintha a síkság, mely kimaradt alóla,
Elhagyatottságban testvére lett volna.
De feléje már csak távol kéke fémlett.
"Hej bár egy ökölnyi magyart hoztam volna
- Gondolá -, bár lenne népem utolsója!
- S im egy ősz magyart lát sziklán ülve szemközt.
Hóka már, de mégis tűz lövell szeméből,
Megtakarított fény még jobb idejéből.
Ős romoknál, melyek fala rég leomlott,
S rajta már a tüzes mennykő is kifáradt,
Ütve homlokára örök barázdákat -
Egyedül maradva kor-, bajtársak nélkül;
A halál a sok közt mindig átugratta,
Most meg vén korára nem igen kap rajta.
- Melyeket apjától nyert örökségképen - ,
Mostan a hajszását húzta föl cselőre,
Mint szélingatott tölgy, csikorgott a bőre.
Ilyeket mai nap címerül se foghatsz.
Idetova két hős szakad el belőle,
Mégpedig jut egynek mit szenvedni tőle.
Voltak erősítve - harci emlékjellel.
Tornyos szára fölött játszadozó bojtja,
Valamikor harci zászló sarkán lógga.
Van-e kedved jönni velem a világba?
Adok puha sárga csizmát, könnyű fegyvert";
Így beszélt az öreg úrhoz Béla herceg.
Szófogadatlan nagy bajszát megcsavarja;
"Ki fia vagy, ecsém?" - kérdi egyszeribe,
"Én is voltam olyan szegény ember, mint te!"
- Kacagányát szellő eközben kinyitja,
És alatta drága gyöngyös ruha látszik;
Az öregnek mind a két szeme káprázik.
Messze elhajítja torzonborz gucsmáját;
Szempilláin öklét végighúzogatja,
S nagy sokára jut csak szóhoz, "Eszemadta!"
Eszemadta ékes helyes királyfia!"
Fohászkodik - "ej no! majd nem ösmerélek,
De hogy is nőttél meg ennyire deréknek.
És te elfeledted Hadonár bátyádat?
Ki csinált legelső nyilat, ivet néked?-
Hej, hogy válnunk kelle új vallástok végett!
És úgy is halok meg, akármire válik;
Azért választottam e rideg vidéket,
Vadászgatva itten háborítlan élek.
A világ végére dehogy nem kisérlek!"
És azonnal indult völgyi sátorához,
Felövedzi minden fegyverét, kantároz.
Emlékezetükben most a multnak élnek.
Az öreg mesét mond - az az valóságot,
Csakhogy az mai nap beillik csodának.
Hol a kiontott vér teli patakkal foly;
Hol mind a két fél elhullott a csatában,
Hirmondónak csupán ő maradt - magában.
Hogy a boldogabb mult előtte kitárul,
Mint midőn szűk völgyből hegytetőre érünk,
S elhagyott mosolygó vidék áll előttünk.
Nagyratörő lelke biztató vezéri;
Nem figyel, csak bólint az öreg szavára,
Lelke a nemrégmult alkonyában jára.
De az kivehetlen burkolt volt előtte.
Lelki szemeit rajt nem is fárasztotta,
- Biztatón szólt ifju szíve feldobogva.
Vén Hadonár véget vete a mesének.
Mélyen fölsohajtott, aztán a nyeregből
Bükkfatőbül ábdált csutorát emelt föl,
Hova megyünk, meddig, én soha nem kérdem;
De most a magyar föld határára értünk,
S túl leszünk azonnal, mihen egyet lépünk.
Melyet a bárdommal nem üthetek agyon;
Alattomos, álnok s veszedelmes igen,
És tanyája van a szívem közepiben.
Hogy erőködve sem tudnék hangot adni;
Most is ahogy itten állok a határon,
S édes hazám földjét tán utószor látom,
Könnyebben viselné vele terhes róna,
Mint amily nehéz a szívemen valami..."
De mit az öreg már nem bírt kimondani.-
A kulacs szájával esett szerelembe;
Béla herceget is vele megkinálta,
De még az a bornak nem volt jó barátja,
És mohón tekintett végig a vidéken.
Azután a kemény sziklát megölelve -
Hazafájdalom szent csókját rálehellve:
Csak te légy dicső, nagy, magyarok hazája!
Ne legyen szükséged - adja isten - énrám"
Monda s átlépett a magyarföld határán...