Vajda János: Második ének
Pillanatig tartó örökkévalóság!
(Avvagy multat, jelent s jövendőt feledni
Nem-e: egy időre halhatatlan lenni?)
Játszadozó égi forró sugarakkal,
Melyben egész világ - ég, föld tükröződik,
Míg egy hideg révén széttörvén - elömlik...
Árnyak is, de azok gyorsan elhaladnak:
Zöldfa árnya, hol víg madár szól az ágon,
És alatta édes, ragyogó az álom.
Sors, elemek dühe ki nem fog terajtad;
Víg madár! irígy kéz leráz egyik ágról,
Tova szállsz, és gúnyul vígabban danázol.
Kitagadott saját édes hazád földje;
Ország-világ lett a menedéked, - futva,
Az ég madarával egy konyhára jutva.
Jobb sorú hol meg sem mér maradni épen;
Keresed sasként a mennyköves felhőket,
Hogy az embereknek nyilait kerüljed.
Lelked élesedvén szigorú erkölccsel,
Vánkosod a pázsit, elfödnek az árnyak,
Álmaidhoz a szép csillagok lejárnak,-
Mellett mutogatnak sok tündéri képet;
Ezüst sziklavárnak ablakán királylyánt,
És alatta őrző tűzokádó sárkányt.
És te szembeszállasz minden szörnyeteggel;
Egy szerencsés vágás - s a sárkány megölve,
S szívdobogvást indulsz a tündéri ölbe...
Szólogatására öreg Hadonárnak
Ébredsz, - panaszkodva mondja az előtted,
Vaskos öklöddel hogy jól tarkón ütötted;
Te nem akarsz kelni édes álmaidbul,
Fejedet lehajtod s átalunni vágynád -
Mi a java volna - álmod folytatását...
De meg újra itt van vén Hadonár épen,
Fölnyergelten a kész paripákkal, s nógat,
A pihent lovak is tombolnak, vihognak.
Arany sarkantyúdat vágva oldalába...
S kielégítetlen fölingerelt lelked
Sebes rohanásban keres menedéket.
"Ej, mi lelte már meg!" mondja lelkendezve;
S kitelhetőképen követ - fejcsóválva,
Hányja mokány lova, görbedez a háta...
Ha boldogtalannak nondanálak téged?
Vaj mi e hívságos világ minden vesztett
Kincse - ifju lelked gazdagsága mellett!
Várt reád, mit a sors kezedről lejátsza,-
Igázzák meg véle a kerek világot,
Te nem adnád érte beteljesűlt álmod!
Érsz, szerelmes léssz - de magad se t'od, kibe?
Szereted a feléd mosolygó világot,-
Szép leányt, menyecskét; - ellent, jó barátot!
Falusi leányok jőnek az útszélen;
Lovad csillapitod, az meg mintha tudná
Mi a gondolatod - ágaskodik, ugrál.
Kényeskedik és azt gondolja magába:
Hogy a fényes nap most magát nézi benne,
S örömében táncol a sugár mellette.
A még eddig félig értett szerelemdal,
És nehéz sohajtást felejtenek rája:
"Vajha én lehetnék szíve bokrétája!"
Pislog, mintha épen szálka volna benne,
Tolakodó könnyet rejteget alatta,
Másokon örvendve, önmagát siratva.
Hej miért is élni vénnek e világon!"
Így sohajt és el-elmaradozva hátul,
Hosszu verseket húz a fösvény kupábul.
Búja s öröme közt nem nagy a különbség.
Megszokott már nála s otthonos a bánat,
Idegen és hideg az öröm, s csak fájhat.
Az egykorinál is édesebb a szája,
De talán még jobban szereti is annál,
Mert az elválasztó koma csak a halál.
S mert az a csatadalt fölöttébb kedvellé,
Bele kezd egy régi hagyományos dalba,
Illik a nótához töredezett hangja.
Tenger volt a magyar, özönviz a német.
Valóságos özön - mert a Lék kiáradt,
Közepette a jól folytatott csatának.
Ott le is feküdtél s ugyan ott is háltál,-
Virradatkor keltél - de nem paripádra,
Jó paripa a Lék, vérhabos a háta...
Csöndes-lépve hozott a hazai földre;
De mitől piroslik szőke Duna habja,
Hiszen oly fehérek akik úsznak rajta.
Özvegyen az asszony, a szerető árván,
Jár-kel ott és bár mégegyszer annyi volna,
Még is valamennyi sűrü könnye folyna.
»Nem maradunk ám mi e siralmas tájon,
Elmegyünk mi messze örök bujdosásra,
Világot ölelő óperenciára.«
Hallanak sohajtást Csepel sziget partján,
Meghasadoz a föld rája és megindul:
De nagy Árpád mégsem kelhet föl a sirbul!
Nem fér el a Dunán - de nagyobb a tenger!
Haragos vérüktől felforr az gyakorta,
Föl a bosszuálló egekig hánykodva!"
Hogy megszorongassa a meglazult hámot,
Azután meg sokkal búsabb volt a nóta,
Hogysem elmondhatta volna egy húzomba.
Pedig ha van, ami a szivemet bántja,
- Így beszéle Béla - egy van a világon,
Nem tudok búsulni csupáncsak hazámon.
Nem én vagyok, aki segíthetne rajta;
Hanem majdha egykor - mint hiszem, remélem,
Isten e hon sorsát általadja nékem:
S mint kisértetes szél düledezett romnál
Énekel zokogva a mulandóságról -
Mondj te nékem bús dalt, fájót, a hazáról...
Dicső hőseinket, kik elestek itten,
Hogy szent vérüket még éjen át is lássam,
S legyen vérem bosszút szomjuhozó lázban.
Gondjairól én hogy soha le ne mondjak,-
Ám de addig légy víg; amely nem használhat,
Férfihoz nem illő gyöngeség a bánat."
Vén Hadonár helybe hagyta a mondókát;
És tünődött, titkon örvendezve, ekkép:
"Vajmi bölcs egy ifjú - nagy király lehet még!"
Komlótermő földjén a vitéz cseheknek.
Utazásuk nem volt kalandok hijával,
Viódtak idővel, viharral, homállyal.
Boltozatos, titkos, rengeteg erdőkön.
Föl-fölcsörtetett egy megriadt vadállat,
S szelíd emberarcot kivánva se láttak.
Sötét völgye, melyet sziklasor bezára.
Melyek oldalán az ölelkező lombok,
Voltak altatódalt regélő dorombok.
Mintha a teremtő a maga számára
Épitette volna, hova éjszakákon
Örök titkiról merengeni járjon.
Ezeret pördülve csöndesen aláfoly.
És leérve a völgy árnyas templomába,
Belecseveg a fák halk susogásába.
Meglepi egy nehéz gyönyörüségmámor.
Az egész világot, multat elfelejti,
És e völgy öléből nem tér vissza senki.
Egy iszonyu bajnok élt a völgytorokban.
Rémületgerjesztő képpel, szikla vállal,
Vállaira omló rengeteg hajával.
S éjféltájban egy a pokol fenekével,
Szalmafödeles kis alacsony kunyhóban
Arany fürttel ékes ifju leányzó van,
Béla is mivelhogy útba ejté épen.-
- A mező megtetszett öreg Hadonárnak,
Rája ereszté a fáradt paripákat.
Föl-fölpillogatva az öreg szendergett:
Nyugtalan lélekkel Béla meg azonba
- Hogy, s hogyan nem? csak betéved a kunyhóba
Gyermekarcon annyit még sohase látott.
Szemében, mely könnytelt, mint a felleges ég,
Koldusvezetőnek látszik a reménység.
Menyországa vesztett szemeid kisírva?"
Szelíd részvéthangon kérdi a leánytól,
Az pedig reája válaszképen így szól:
Gazdag úr leánya voltam s elraboltak.
Fényes magas várban születtem, lakoztam,
Királyfi arája még gyerekkoromban.
Egy szilaj lovag rám véletlen rohanva
Elkapott lovamról s három éjen által
Nyomtalan hegy-völgyön hurcolván magával,
Elhervadni - sötét árny alatt - örökre.
Mert jaj, aki idetéved - a bajnoknak,
Nem megy innen tova senki hírmondónak.
Már tizenkét ifjú szendereg alatta.
Elesők egyenkint páros viadalban,
Mert rablóm kezében szertelen erő van.
Gyászos életemben az utólsó lészen.
Elrablóm akarja... ma legyek menyasszony;
Hanem én helyette a halált választom."
Kürt rivallott végig, jeladólag zengőn.
Álmodó virágok, lankadó levelek,
És a bús menyasszony keble átrezzennek.
Üdvöd rablójának most ütött órája.
Legyen bármi szörnyű, semmi meg nem ója.
Tudd meg - most magyarral lészen néki dolga."
A leány szemén egy szép csillag világol,
A remény csillagja, mely ragyogva kel föl,
S a sötét világnak szép hajnalt jövendöl.
Mert miót' e völgyben el vagyok temetve,
Vitézt ily gyanútlan arccal, ily vidáman
Veszélynek rohanni még sohase láttam."
És csak önbizalmát növelék szivének.
Mert midőn kiért a csodahős elébe,
Visszhangoztak e szók akkor is szívébe.
Irigylendő annak minden sorsu hölgye.
Ahol ily naparcú lovagok teremnek."
Béla után még a lyánka így merengett.
Mintha jót érezne, fölnyerítve várta.
Haragos tűz fémlett fekete szemében.
Mint a tűzkőszikra barlang éjjelében.
- A cseh vitéz hamar lezuhant a földre,
Az igaz, hogy Béla herceg is megingott,
S - akarta-é, nem-é? - csakhogy a földön volt.
Rémes lárma támad a völgy kebelében.
Ijedtében-e - vagy a hang erejétül
Remeg a falevél s pörögve leszédül.
Hangos ütésekkel egymásnak feleltek.
A cseh Béla pajzsát sűrüen verdeste,
Béla meg amannak csak a fejét leste.
Oda szeret ütni, hol a feje lágya
Van az ellenségnek - mert jó szíve, látszik -,
Nem szereti, ha más kinlódik sokáig.
Célozását a cseh mindig elhárintá.
Leütött hát jobbik válla perecére,
- De az is elég lett múló életére.
Erőtelen holtan esett vissza karja.
Magát is ledönték halálhozó kínok.
Nehéz könny szemére szemfedőt borított.
Bejárhadd a földet bátran - hadakozva;
Elhihedd, mit mondok utósó órámon,
Erősebb vitéz nincs nálad e világon."
Nem boríta senki tetemére hantot.
Félig nyilt szemével nem sokáig néze
Mereven kérdőleg a mosolygó égre.
Fémlő fogú farkas, csöndes röptü holló,
Gyülekező varjak undok károgása
A csalogányt ejté hosszu hallgatásba.
Béla elfeledte még azon órában
Csak egy hang maradt meg emlékezetében:
Nincs vitézebb nálad a földkerekségen.
A megmentett lyányka lett az utitársa.
Ölén a nyeregben fehérlett a szép lyány,
Mint fehér galamb egy sötét bástya tornyán.
Halkabban, de könnyen lépdegélt a Tátos.
Mikor a leányka nyakon simogatta,
Nagyokat szökellett kényesen alatta.
Érkezének szemben egynehány vitézek,
Legelől egy ifjú büszke termetével
Magyarázza meg, hogy itten ő vezérel,
"Mi járatban s ki vagy?" - kérdte egyszeribe.
- "Te ne kérdezz - Béla válaszolva mondá,
Nevemet nem mondom, van helyes okom rá.
Keresője igaz szent ügyű csatának.
Vérpalástot öltő piros csatatéren
Lesz dicső halálom, avvagy menedékem."
Tudniillik egészen más idő volt ám az!
Nem vala még akkor annyi irkafirka,
Útlevelét akkor ki-ki maga irta:
Milyet Béla herceg hordozott magával.
S szólt neki a kérdő ifjú válaszképen:
"Ha úgy van, mint mondod, jó helyütt jársz épen.
Lengyelek honába lészen utazásunk.
A lengyel királynak háborúja lészen
Keresztény vitézhez illő harc egészen.
Ellene hitetlen most föllázadának.
Felfuvalkodott nagy órjás a vezérük,
Kiben van igen nagy hitük és reményük."
De a szőke lyányka hangosan sikolta.
A beszélőt ő megösmeré szaváról,
Könnyü pillangóként leszökellt lováról.
Bámulat és öröm lőn igen nagy abban.
Vége-hossza nem volt a hálálkodásnak.
Köszönetet mondtak sziveset Bélának.
Béla lelke pedig messze elmerengett.
Az épen most hallott híreket forgatja.
Újabb csatatéren jár a gondolatja.
De már mostan ehhez épen semmi kedve.
"Kegyelemkenyérre szoruljon egy Árpád?
- Kérdé önmagától - nem, nem - ezt ne várják.
Van számomra még egy dicső, fényes ország.
Örök hír s dicsőség napvilághazája,
Melynek a szerelem ékes koronája.
Vagy legyek feledve, halva hideg földben."
Ez volt gondolatja, szivének verése,
Nagyratörő lelke igaz érezése.
Hazavissza a lyány s apja elindultak.
Örömkönnyes szép szem hálás pillantása
Vala Béla herceg megjutalmazása.
A lengyel határra csakhamar elértek.
S onnan a tizedik éjnek hajnalára
Barnult már a lengyel király magas vára.