Vajda János: Hatodik ének
És tele bámulta fénnyel a síkságot;
Egy sugarat küldött Béla sátorába,
Hogy fölkeltse hősét - hanem mindhiába,
Kedves álomlátás adta meg jutalmát:
A királykisasszony jelent meg előtte,
És hogy győzni fog ma újra - jövendölte.
Endre bátyja, aki megérkezett épen.
Fáradottan, arcán csüggedés jelével,
Szomorító hírek holló seregével.
Kinek orgyilkosok szemeit kiszúrták.
Nemzetirtó Péter bűneiről mondott
Annyit, amennyi csak szóval mondható volt.
- No de írmagul egy örömhíre is volt,
Hogy a boldogultat a római pápa
Kinevezi a menny szentei sorába...
Szomorúbb hírekkel nem jöhettél volna.
Vazul iránt nagy volt szívemnek szerelme,
S még hazám kárát is kell siratnom benne.
Ám de erős szívet fájdalmak csak edznek.
Kötelesség a hon sebeit viselni,
De árulás volna sorsán kételkedni.
De azért korán se hidd, hogy elveszendő;
Ha elég gonosz is, nem elég nagy arra
Péter, hogy végveszélyt hozzon a magyarra.
Honfi-bánatunkat megosztva viseljük.
Hogy ha ütni fog a cselekvés órája -
Sziveinket épen, erőben találja."
Künn a csatatéren nézzük mi történik.
Növekedik a zaj mindakét seregben,
Nyughatatlan főkép hullámzik az ellen.
Széles kedve mégis most alig fér el benn;
Kétfelé nyílt szárnyú magas sátor alatt
Ürítget előre áldomás-poharat.
Osztogatja már a főhivatalokat.
Mert hogy a lengyelnek nem irgalmaz isten
És hogy ő lesz győztes - csepp kétsége sincsen.
- "Jó bolond Mieszko! - így köszönt - ég áldjon!
Te megérdemelted hogy kegyelmet adjak.
Mert rövid eszeddel keztyüm elfogadtad."
Égre szegi fejét - vajjon nem dörög-e? -
Minden ember, aki sátorán kül álla
S kacajában torzult ajakát nem látta.
Hánykolódik, tombol, hogy a föld megdöbben.
Hanem kacajának magas árát adta,
Kedves egy apródja veszett el miatta.
Taraja lehatolt rézsisakján át a
Koponyába s fűre csorrantá velejét,
- Fölborult az ifjú és kiadta lelkét.
Ki jelen volt szinte oldalán Mervának,
És fia halálát zokon is vehette,
De az általános öröm közepette,
Bánatát takarta. Aztán a tömegből
Félrevonult később fia tetemével,
S lettek hárman együtt szíve keservével.
Jegyzi meg a vezér s tovább mulat, nevet.
Mintha égne, fogy a sült ürü előle,
Egész volt, s alig van itt-amott belőle.
Abból félkezével csak a csinján fogva
Jót iszik - köszöntve pogány istenére,
Avval is csak amúgy pajtáskint beszélve.
Át a lengyelekhez ugy rémlett alakja.
Nézte egyik-másik - hanem csak futólag,
Mert ha soká nézte - hogy igazat szóljak:
S ereiben a vér riadtan kerengett.
Már ültő helyén is szörnyetegnek látszott,
- Most pedig végezvén lakmáját, felállott.
Nehéz fegyvereit vállukon - görnyedve,
Lobogós kelevézt három öles nyéllel,
Végibe eresztett kék acél hegyével.
Hóna alá köti jobbfelől: szablyáját,
Melynek fűrész-élén ütések nem fognak
- Halálhoz szegődve létemésztő fognak-
Hüvelyének vége bokájáig ére.
Halpénzforma acél-lemez csillog karján,
Hétfejü sárkány a jel sisaktarajján.
Sűrü torz-üstöke tűzszemére hullva;
Föllobog sörénye mint fekete zászló,
Dagadt ereinek hálója átlátszó.
S mintha elvágyódnék e kevés világból,
Fölrugja a földet darabban, magosra,
Majd meg türhetetlen égre ágaskodva...
Mely a tartományban vitéz alatt tombolt.
És a pomeránok szerették (tisztelték!),
Mert csupán ez egy mén bírta meg a vezért
És a lengyeleknek táborába átszól:
"Nos hát bujj elő már valahára - ürge!
Látom, a halálra nem igen vagy fürge...
Vagy elölte magát jó előre épen,
Vagy bizonnyal részeg volt, ki azt igérte,
Hogy velem megví, - és most magához tére.
Áldozatul esni erős istenemnek:
Nem vagyok híjával súlyos buzogánynak,
Egy álltó helyemből mind agyon dobállak."
A nehéz buzogány elszállott kezéből.
És szivárványívben ment magason, búgva,
Oszt a lengyel tábor elején lesujta.
Súlyos gömbje elöl mindnyájan kitértek;
Az pedig lehullván, gödröt vájt magának
S ki a puha földből csak a nyele látszott.
Láta mindent, s hallá a csúfos beszédet.
Nem szabad tagadnom, ez volt az egyetlen
Perc, mikoron ő is megdöbbent szivében.
Szélüzött kicsiny kis gyapju felleg mégyen,
Hamar tűnő árnyat vet a rétvirágra,
De kiér az ismét a szép napvilágra:
Végig Béla szívét, hogy rá pillantott a
Nyiltávolra álló pomerán vezérre,
S annak szertelen nagy testerejét mérte.
Hogy ereje nagyobb tán a pomeránnak;
Senkinek ámbátor nem nyilatkoztatta,
Sem nyugodt arcán egy jellel nem mutatta.
Annál becsesebb lesz nékem a dicsőség;
Lehet szörny vagy ördög - de nem lehet bátrabb
S fogadom, hogy nem én leszek előbb fáradt."
Hosszú nagy dárdáját helyzé kengyelében,
- Jelt adatott hármas trombitafuvással,
És rohant merészen szemben az órjással.
El ne hamvaszd lelkem - e rohanást látva!
Míg nagyért hevülő lelkednek világit
E láng - énekeld - hogy harcoltak apáid.
Méltósággal ült a lengyelek királya.
Előtte a tábor buzgó arcu papja
Győzelemért esdő imáit szavalja.
Kiváncsiság miatt lélekzeni felejt.
Meredtek a szemek és nem pillantanak,
Dobog a mező a lovak lába alatt.
Már e percben csak a veszteségre gondolt.
Kárhoztatta sok a vak szerencse-kockát,
Melyre most föltették az egész nép sorsát.
Erőltetésével merev bámulásnak,
Néz a lengyel, néz a pomeránok hadja,
És amit lát, hinni egyik sem akarja.
Ezeréves tölgyek tövét hasogatja,
Szörnyű ropogásuk veri a levegőt,
És az jajgatással tölti be az erdőt:
Melyre tompa kettős nagy zuhanás hangzott.
Pillanatig a két figyelő hadsereg
Nem láthata semmit, csak remélt és sejtett.
Abban keze játszott a gondviselésnek.
Hirtelen forgószél porfelhője támadt
S egyenesen nekiment a pomeránnak.
Közel érve hozzá - kelevézt irányza.
S mikor össze csapnak - por sürü gomolyja
Homályával mindakét vitézt befogta.
Mindkettő uratlan rohan a sikságnak.
Elviszi a port a szél szeszélyes útja,
Szemben talpon áll a két vívó meg újba.
A düh, és vonaglik tajtékozva, szája.
Vadul forgó szeme pokoli tüzével
Föltekint az égre elfeketült képpel.
- Nap sugara mohón futja végig lapját-
S mintha órjás kígyó öltögetné nyelvét:
Kardjával az eget fenyegette, s beszélt:
Bármi hatalmas vagy - meg ne átkozzalak!
Avvagy midőn érted harcol híved karja,
Akkor hagysz-e cserbe? - ám úgy vess magadra!"
Soha emberarcon nem láttak világot.
Béla is mint hite törvénye kivánta,
Istenének nevét vette ajakára.
A pogány - de már úgy megöllek bizonnyal.
Ám mert tudd meg, ezren haltak el karomtól,
Segítséget kérők e hitvány csalótól."
Mint a csöndes tengert a rohanó szelek:
Bélát úgy e szavak fölháborították.
- Mint sisakján a szél rázta sűrü tollát,
Belemarkolt haja meredt fürtjeibe,
S testét átfutotta híg lehelletével;-
S szólt harag emelte lelkének hevével:
És ne legyen nyugtod méhiben a földnek.
Most hiszem már szentül, hogy te fogsz elesni,
S átokul: halálod nem siratja senki!
Mert megbánta már, ki adta azt, teremtőd.
Csak egy szerencséd van - azt sem érdemelted:
Hogy magyar kar által lesz mulandó élted!"
Dühe a szót, mint madárdalt az orkán.
Hanem megcsóválva nagy körben acélát,
Teljes erejével megrohanta Bélát.
Karddal és pajzsával ügyesen fölfogta.
Mert neki a hideg bátorság a védje,
És az ezerszemü vigyázat segédje.
Kártalan dühöng és megfárad a villám -
S mint a méltóságos sziklafal visszhangja
Tehetlen csapásit gúnyosan kacagja:
Nagy erővel ejtett halálos csapási.
Gyorsan keletkező barna felleg árnya
Borul a pomerán hadak táborára,
Mint egy sötétségből kifejlő kisértet.
Lengyel hadak fölött ragyog a nap, nevet,
Fegyverek csillannak, avvagy tán a szemek?...
És szivét dühének veszett ebe marja.
Kékbe játszik ajka, szeme vérbe forog,
- Hozzá még utószor Béla ekkép szólott:
Mint valamely lomha esetlen ökörnek?
Ám de nyugot ökre meglakol halállal,
Valamennyi kiköt kelet párducával!"
Óhatatlan veszni kell a pomeránnak!
Béla mellett több volt egy igaz istennel:
Földi mindenható igaz szerelemmel.
Legszörnyübb erővel - , melynek a pomerán
Nem hallotta már meg szörnyű csattanását,
- És sem Béla kardja rettentő csapását,
Már nem érzi meghült vére soha többet!
Hosszában hanyatt dőlt, kardja markolatján
Holta után is még keze rángatózván.
Istenkáromoló dühében meredt meg.
Halomnyi tetemén amint végignéze
Béla vezér - iszonyt még csak akkor érze.
( - Mert a halál minden gyülöletet, harcot
Kiengesztel - ) - tiszta szemmel nézve rája,
Csak most tudta meg, mi nagy vala munkája.
Béla győzedelmét veszi föl hangjára,
S láthatlan futással a csatamezőnek
Térein hírével tölt el eget-földet.
Legerősb mennydörgés sem lehetne mása;
Megüzi a nyári felleget az égen,
És sietve fut el árnya a térségen.
Oly bús, gyászjelentő vala hallgatása
Szegény pomeránok megrémült hadának,
Kik egymásra is most félve pillantának.
Melynek a viharban eltört árbocfája,
Útat, irányt vesztve, reménységhagyottan
Tévedez fölötte urrá lett habokban,
Vezérükben hitük, reményük elesett.
Gyors tanácsot ülve az előkelőbbek
A lengyel királyhoz hódolatra jőnek.
"Az erősebb isten végezett fölöttünk?
S megmásolhatatlan végezése ellen
Sem elég erőnk, de törekvésünk sincsen..."
Legyen támadási bűnötök feledve.
Az az igaz isten, aki most így végzett,
Majd az igaz hitre térít benneteket.
Mondjatok örömdalt a nagy isten ujján.
Egy vész üstökös volt elesett vezértek,
Ki alatt hazátok bizony véget érhet.
S a dicsőség napját küldi föl vezérül;
A legerősebb és legnemesebb vitéz
E világon - a ti fejedelmetek lész."
Jóságos szemében fényes hálakönnyel
Szólt Bélához, aki ottan állt mellette,
S dicsősége terhét szerényen viselte.
Méltón jutalmazni - téged - szegény vagyok.
Köszönetem fogadd - nemzetem nevében,
S országolj e karod hódította népen.
Tudasd velünk neved, fényes nemzetséged.
Mert hogy származásod magas, nem is kétlem,
Noha már most szükség arra nincs is épen."
A sokaság szemét Bélán felejtette.
Béla pedig ékes nyelven imígy szólott.
(A magyar kezdettől ékesen szóló volt.)
Származásom s nevem hadd legyen tudtodra.
Merre három tenger viszi zúgó árját,
Száz csatamezőre írva e név: Árpád.
Ülnek - örök joggal sorban uralkodván.
Hova, hiszem, egykor isten úgy akarja,
Engem is felültet hiveimnek karja.
Nem lehet uralma hosszu a gonosznak.
És azért örömmel veszem ajánlatod
Míg rám hozza isten a szerencse-napot."
Most alig talált szót a jószívü király.
(Hej mert akkorában nagy volt e szó: Árpád!
Híre és hatalma messze földre szolgált!)
Rá pedig a sereg hangos éljent kiált.
A sereg is örült, hogy nem holmi jöttment,
Hanem királyi vér volt, ki rajta túltett.
Béla királyfinak legszebb diadala...
Mit ér a király, ha nincsen koronája?
Szerelem hijával mi a hir sugára?
A lengyel királyi palotában vala.
Mikor a tündérszép Richsza kezért kérte,
És az szerelemmel borult kebelére.
Ekkor a legelső legszebb frigy szövődött.
Szent is volt ez a frigy, tartott is sokáig,
Minél tovább nem is tarthatott - halálig...
De nem soká lakták pomerán országot.
Vazulért lakolt az elvetemült Péter,
Lecsapták a trónról a magyarok kétszer.
Nem is szurhattak ki többet Vazuléért...
Ekkor Endre, Béla hazájukba tértek,
Elfoglalta a trónt Endre mint a vénebb.
S Hadonár? - fölötte nehezül a Karpát.
Mindig hazavágyott... s mikor e tetőket
Elérték, leborult - s nem is kelt föl többet...
Győzhetetlen öccse, Béla őt elüzte...
S aztán... bárkivel volt magyarnak csatája,
Mindenütt első volt daliás királya...!