Vajda János: Ötödik ének
Lenn a földön sűrü tábortüzek égnek.
Széllel-játszi tüzek mellett heverészve
Izesen beszélget a had nagyobb része.
Melyekről maiglan őrzött krónika szól;
Mindegyik elmondja kiállt veszélyeit,
Hol bizonnyal elvész, ha - isten nem segít.
Víg borozás közben földicséri váltig.
Mindegyiké legjobb, második egyé sem,
És megállapodnak ebben valamennyen.
Lázas indulatok hörgő szavát hallja;
Szerelem, gyülölség legnagyobb mértékben
Szíve rovására küzd az elsőségen.
Rendetlenül jár-kel egyedül az éjben;
Már két ízben ért el Béla sátorához,
S háborodott lelke semmit sem határoz.
Itt van egy csomóban (tünődik magába),
Java cseh vitézim, kiket válogattam -
Annyi ezeren nem állanak utamban.
- És egy számüzöttje a magyar hazának
Elvetődik ide magában, véletlen,
Mint egy földönfutó vándor, szerencsétlen,-
Elrabol előlem győzelmet, koszorút.
Elnyeri szerelmét a legszebb leánynak,
S holnap tán dicsőség fogadja fiának...
Míg én őmiatta el vagyok felejtve.
Ezért hagytam hát el szökve én hazámat...
Hogy vissza is szökve vigyen a gyalázat?
- És azután válassz, - előtted mi drágább?
Szerelem, dicsőség - vagy ez utált élet,
Melyben vágyaidra kacag gyöngeséged?
Dobogásod után indulok én híven,
Mely örökké vészről, gyöngeségről beszélsz-
Hallgass el babonás meséddel, gyáva ész!
Mely előtt egyenlő a magyar, mint a cseh?
S nem erős-e karom, nincs-e bátorságom
Mely harcoljon érted - üdvözítő vágyam?..."
Hosszu megfontolás különben sem szégyen;
Csak a kivitelben ne habozzon a szív,
S legyen szándokához halálában is hív!
Rövid imát mondva seregek urához,
Ki imáját talán meghallgatta volna,
Ha haraggal vegyest nem lett volna mondva.
Kit talála párducbőrön hevertébe,
Nyugodt szelid arccal, hosszukat pillantva,
Szemére ohajtott álmot csalogatva.
S már szerelmesével találkozott volna.
De kedvese felül az álom is drága!
Harcolni kell érte életre-halálra.
Azért vagy te ölj meg, avvagy én megöllek.
Honnan ez idegen indulat - ne kérdjed,
Elhihedd, magamnak jobban fáj, mint néked.
Mely nekünk - kettőnek, egy szivet teremtett.
Egymás gátja vagyunk - egyikünk ne éljen,
Ki ezt igy akarta, az isten - itéljen."
Még tovább képzelge szótlan, egyideig.
Végre kifejtőzve ölelő karjából
Éber álmodásnak - jó szive hangján szól:
Mit tesz majd, ha szíved hűtelennek tudja?
Szeressed, ha leltél egy hű szeretőre,
Hidd nekem, a földön nem akadsz kettőre.
Az, hogy Richsza engem szeret és nem téged.
Mit nyernél, ha kardod engem el is ejtne,
Vasadat üthetnéd saját kebeledbe.
Mondom, hogy mikorra visszaérsz honodba,
Előbbi szerelmed ujolag föléled,
S még te a szerelem mennyországát élhedd.
Örömére válhatsz még apád s anyádnak.
Ámde szép öcsém, ha mégis úgy kivánod,
Én igérem, hogy szép, könnyü lesz halálod."
Berezina mégis gúnyt érzett szavából.
És fojtott haraggal szólt: "Köszönöm néked,
Óriás erőt ad gúnyoló beszéded.
S ha erősebb vagy, majd dühömmel fölérlek.
Most hiszem már bátran, amit félve hittem:
Elbizottságodat megalázza isten."
- Az erős nem könnyen gerjed föl haragra.
Béla fővezér is dúló harag helyett
Jó szivében fájó szánalmat érezett.
E hittel felőlem ne indulj halálnak.
Nálunk bizodalmas őszinte a beszéd,
Ez oka, ha szavam gunyolónak tetszék.
A szív a szavakat sugalló szent lélek,
És szívünk derűben-borúban egyforma:
Egy kevéssé pajzán - mit tehetünk róla...?
Láthatsz közepette a veszedelemnek;
Akár vihar, akár csata morajja szól,
Tréfás beszédeket hallhatsz ajakamról.
S ha talán te nem vagy e valláson: állj ki.
Ha magam valóban erősebbnek hittem:
Verjen meg, s bizonnyal meg is ver az isten.
Elhalaszthatnám e vidadalt holnapig.
Okul elég volna tán, hogy virradóra
Két nemzetnek sorsa bízva van karomra.
Neszt vehetne - vívnunk sem leendne szabad.
Itt a közel erdőn, valamely tisztáson
Küzdjünk hát azért - hogy csak az isten lásson."
Könnyedén, vidáman felölté azonban
Gyémántokkal ékes ragyogó szép kardját,
Melynek oroszlánfej őrzi markolatját.
Bal combját, a szabad fényre kiesengve
Sötét tarsolyából. Míg kezébe fogva
- Hogy lármát nem üssön - ura csititotta.
A fölé meg szúrva üstökös csillag volt:
Diónyi nagyságú drága kődarabból
Sűrün kisugárzó hófehér kócsagtoll.
Megcsördítve vidám, dalos sarkantyuját,
Gondtalan lélekkel bajtársára tekint,
Mintha mondta volna: mehetünk, ha tetszik.
S még egyszer, utószor szóra nyilik ajka:
- "Istenemre! - mért is tagadnám előtted,
Deliséged egyik oka, hogy gyülöllek.
Ha önmagam előtt utálatos lettem,
Te tettél azzá, ha szörny levék; csak soha
Téged az életben ne láttalak volna!
Kényeztette lelkem a merész, édes hit,
Mely azt sugta mindig: bejárhadd a földet,
Bajnokot nem találsz magadnál különbet.
De tán nem is úgy van - ám azért meglássuk.
Aki megteremtett - az isten határoz,
Irtson el, ha erőt nem adott a vágyhoz!"
De szerencséje volt ép erős szívének,
Hogy az élet örök titkait hiába
Fürkészni - korának nem volt nyavalyája.
Ki az éjbe titkos, veszélyteli utnak,
A nem félt - lenézett halált fölidézni,
Ronda alakjának gúnnyal szembenézni.
Hősök engedelmes szolgája a halál.
Gyakran úgy jelen meg sürgős parancsukra,
S tova fut, ha félig szemüket lecsukta.
Merész vonásokban kiül arcaikra.
Melyet megbámulva létimádó gyávák,
Hitvány könnyek helyett irigylik halálát.
E szavakat súgta Hadonár fülébe:
"Vívni megyek. Tudod, mily vak a szerencse,
Ha netán helyettem visszatérne e cseh,
- Úgy hiszem, bujdokol ő is valamerre -
Mondd el neki végem. Mondd, hogy arra kérem,
Tartsa meg életét - a honnak, helyettem;
Ne legyen könnyelmü Árpád vére iránt.
Mert hogy e vértől függ Magyarország sorsa,
Hiszem, mintha isten sugallotta volna."
Tarjagos felhők közt vándorol a tölt hold.
Egymást üzik-hajtják égen a fellegek,
Elnyeli a nagyobb ott is a kisebbet.
Mint a szunnyadó föld halk lélekzetet vesz.
Itt-ott kinyilik az ég felhő-pillája,
S egy-egy álmos csillag kipillant a tájra.
Diadalmaskodva a nagy messzeségen.
Mint a szálló idő sűrü érverése,
Hallik szárnyaiknak éles süvöltése.
"Aludjatok, ám én nem aluszom, élek.
Ég, föld elenyészik és ti mind elhaltok.
Örökkön örökkévaló csak én vagyok."
A nesztelen szárnyú enyészet madara.
- No de mindezekkel keveset gondolt a
Két vitéz, s már épen beért a vadonba.
Egymás ellenébe fordulva megállnak.
Fekete felhőbül feljön újra a hold,
Egyéb tanu nekik nem kellett, nem is volt.
"Az isten nevében!" kivonták a kardot,
A szív elszántságát tükröző szem fényét,
S a kardok acélát - egymáséra mérték.
Vágni ügyekezve mihamarabb Bélát:
Ütéseit egész erejével mérte,
A sikertelenség csak dühét növelte.
Sűrüebben csattog kardja pajzson, vérten.
Béla pedig csöndes vérrel - óvakodva
A halálos vágást mind elháritotta.
Kiszemelt gyömölcsét, mezejét elhagyja.
Sejtve egy nem ösmert rettegett istenség:
Az ember haragját, - futásuk a mentség.
Ágas-bogas szarvát háta fölé vetve,
Hátra forgó félénk szemekkel rohanva,
A sűrűn fonódott gallyakat aratja.
Ez az erdők veszélyt hirlő csengetyűje;
Fölsikolt a vércse, összecsörg a szarka,
A rengeteg csöndje végkép fölzavarva.
- Szólt küzdése közben Béla szelídséggel.-
Nézd amott a göncöl szekerét az égen,
Még magason áll, de az előbb lemégyen,
Hogy soká vesződjem, ám de azt se várjad.
Szükség, hogy erőmet holnapra kiméljem,
És azért csatánknak gyorsan vége légyen."
S míg vivó társának végütését pajzsa
Fogta föl, - mint villám láttalan leszállott,
S ellene sisakja tarajába vágott.
A sisak s gyöngité a kard gyilkos élit.
Mégis Béla kardja egész oda ére,
Hol lágy hártya borul az agy velejére.
Összefutottak a csillagok az égen,
És szelíd világát a halovány holdnak
Látta egy megaludt sötétlő vérfoltnak.
Fekete kárpitot boritottak volna,
Úgy rémlett előtte, - amint szempilláját
Égető sebének kínjai lezárták.
Forró piros vére a fű bársonyára...
Halálsárga arca fölmeredt az égre,
Mintha némasága feleletet kérne.
Melle közepéről oly nehézkes sóhaj
Tört ki lassu kínok között szakadozva,
Végimája gyanánt Richsza nevét hozva.
Melyen innen élet, halál van túl rajta.
Mely a semmivé-lét nagy tengerébe vész,
S mely fölött húnyt szemmel az Álom a révész.
És evezett egyre sűrüdő homályba;
Ő pedig lenézett a víz fenekére,
A víz fenekén két alakot vön észre.
Szerelemmel Béla keblére borula;
Régi szeretője volt pedig a másik,
Szép szeme a hűség könnyeiben ázik.
Fájdalomenyhítő könnyet ejt sebére,
S az életre híja vissza őt esennen,
Élni boldogító örök szerelemben.
És amint ébredve ujolag fölnézett,
Magát hüvösvizü forrásnál találta,
Oldalánál pedig vén Hadonárt látta.
Javas csodafűvel - vízzel a forrásból
Borogatta sebét... nyugalomra térve,
Neki gyógyulást és életet igérve.
Földre kapaszkodva piros ujjaival,
Melyek parancsoló hüvös intésére
Fut az éjszakának minden szörnye, réme.
Édesen csicserg a szerelem madara.
Ágrul ágra szállva ébredésre hívón.
Egyet-egyet sippant már a sárgarigó.
Nagy uratok jön, a nap - üdvözöljétek.
Azután az istenválasztotta dalnok
A pacsirta kezd egy üdvözlő szózatot.
Aki fölvirradtál e nap reggelére.
Ne káromold halált ohajtva istened,
Nézd a kelő napot, s örülj életednek...
Bús-beteg arcával elenyészett a hold.
Örömkönnyeiben a harmatos földnek
Szerelmetes ifjú sugarak fürödnek.
Makacs szellemének megtörik rugalma.
És a természeti nagyszerű látványra,
Roskad vágyainak üres fellegvára.
Boszuja tervei feledésbe mennek.
Megtér önmagának jobb ösmeretére,
És az élet vágya visszatér szivére.
Mondanák: ne halj meg, élj és szeress engem.
Mintha lombok alól vadgalambok búgnák:
Szeresd, aki téged szeret hűn, szép Gundát...
Úgy, amint hiszem, hogy isten parancsolja.
Csak te bocsásd meg, hogy hüségtelen voltam,
Hiszen hívságimért keserün lakoltam."
S már híven emlékszett vissza kedvesére;
Hogy pedig a hazamenetelre gondolt,
Erre nézve is egy vigasztalása volt:
Legalább magyartól győzetett meg abban.
És magyar kar által - az ő idejében-
Legyőzetni nem volt ritkaság, sem szégyen.
A jótékony álom szemére leszállott.
Nemsokára eget rázó zajra ébredt,-
De hadd mondja ezt a következő ének.