Vörösmarty Mihály: (DÚLJA EL BOLDOG NAPOM. . . )
S bús ködöt vonjon szomorú egemre,
Mindenemből bár kiraboljon a bal
Végzet hatalma, |
Csendesen nyujtom kebelébe vissza;
Nem szegem meg bús siralommal ömlő
Tűnete reptét. |
Amin izzadtam lefolyó napimban,
Hogy közel járván az egek tüzéhez
Lelkem is éljen. |
Álmadoz szívem megörűlt reménye,
Hol derűl a rény s tudomány világa
Mennyei körben. |
Keble agg mérgét födöző alakban
Semmi színesség nyoma nem tünődik
Semmi gonoszság. |
Meg nem háborgat soha a keservek
Árja, s igy mindég egyezek magammal
Csendem ölében. |
Ha pedig méltó okok érdekelnek
Elborúlt szívem bajait kinyögjem,
Gyászamat űlöm. |