Vörösmarty Mihály: EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA
EGY BOLDOGTALANNAK PANASZA
Ah hova, ah nagy Egek! hova tüntek el annyi szerencsés
Gyászba borúl éltem, fut tőlem előbbi szerencsém,
Már az idő, melyben vigasággal adóza szerelmem,
A rohanó esetek tűndér képével enyelgő
Mindenem eldúlá az irígy sors kényi, ezentúl
Míg Lidikém ajkán, s kiderűlt szép arca vonásin
S egy szép pillantat szöke vissza szemembe szeméből,
Haj, mi igen boldog, mi szerencsés életet éltem!
De hamar eltűntek nyúgalmam napjai, álfény
Ím más boldog ölén enyeleg szép tárgya tüzemnek.
S csendemet elzavaró báját elzárja szememtől,
"Hát hova futsz tőlem, kegyesem, kiben éle reményem?"
Nincs hova fordúlnom, mikor a rév, melyre ügyeltem,
Futva remény nélkűl, tova hagyva előbbi tanyámat
S tán soha fel se derűl a rég várt hajnali csillag,
Tengeren és ligeten, várasban, puszta magányban
A hanyatló nappal inségem nyögve beszélem,
Jöszte felém, kedves! s ha segéded nyújtod, azonnal
| Napjaim, hol kegyetek víg örömekre hozott? |
| Mellyel egész Földet nyájasan áltölelém. |
| Megszűnt, s e zavarok közt lehanyatlik erőm. |
| Érzetek eltűntek hajdani kedvem alól. |
| Csak magam, elhagyatott! megkeserűlve nyögök. |
| Függhettek lánggal gerjedező szemeim. |
| Egy bizodalmat adó csók heve szálla reám. |
| Nem vala ily habozó, csendesen álla hajóm. |
| Volt, mire bámultak megcsalatott szemeim. |
| Elfordúl, ha közel járva, feléje megyek, |
| Ah mi kegyetlen szív, ah mi kegyetlen alak! |
| Hasztalanúl rebegek, megveti mindenemet. |
| Ellenem áll, s a víz mélyire visszataszít. |
| Kell csavarognom az éj kétes homályi között. |
| Melynek lángja után fényre derűlne napom. |
| Nem könnyűlve követ bánatom, űzve nyomoz. |
| Szintúgy amikoron kis tüze kelve tenyész. |
| E sanyaru inség súlya alól kikelek. |
Pest, 1819
